Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - Duba Gyula: Irodalmi paródiák
meg a lyukban szilárdan. A felszabadult nyomás szilaj ereje vad sörsugarakat lőtt a magasba. A zavaros gejzír kitépte a kocsmáros kezéből a csapot és elgörbítette, Böllért pedig állón találta és bevágta a csapospult alá. Eltört három bordája és a jobb fülére megsiketült. De a sörorkán nem elégedett meg ennyivel, tovább tombolt, az iddogáló vendégek feje fölül leszakította a mennyezetet és a lucaszéki határba sodorta, s a mórvető tavon elsüllyesztett két halászhajót. Azután hóna pokig nem volt sör a vidéken, míg a sánta kocsmáros vissza nem tért az idegszanatóriumból ... A vendégek lesütötték a szemüket és •elmerülve vizsgálták a sáros padló repedéseit, hegy hivatásában ne zavarják meg Böllér Hugót. Fénycsíkok nyúltak be az ablakon ál a csendbe, vadul viháncoltak bennük a porszemek; csitt, mondta ki fojtott hangon az egyik útkaparó, csend legyen! Belépett a kocsmába az idegen. Nem ismerték, de mindenki látta róla, hogy igazi beste lélek, valóságos kurafi: görbelábú és laposhomlokú. A csallóközi balsors embere, mihaszna lidérc. Közben azt is hallották, hogy Böllér Hugó nyögve görgeti fel- a lépcsőkön a söröshordót. Éppen egy dögnehéz százlitereset csatolt. Az útkapa- rók meredten hunyorogtak. — Néma leventének taknyos az orra — rikkantott köszönés helyett az idegen, fel vette a dákót és néhányszor a levegőbe sújtott vele, mintha tovább csépelné az összetört csend cserepeit. Rémülten öreg Ojjéra pislogtam, nem viszi-e el azonnal a gutaütés. De a vén harcos mellére csuklóit fejjel ült, mint egy bronzszobor, s a többiek sem mozdultak. A mosogató dézsában őrjítően plattyogott a csapból csöpögő víz. A deszkaasztalokban nyiszorog- va rozsdásodtak a vasszögek. — Ki játszik velem egy partit, gyászvitézek? — bömbölte hetykén az idegen. A biliárdasztal hasába koronát dobott és meghúzta az órát nyitó vasfogantyút. A fekete ládából mennydörögve görögtek elő *a színes csontgolyók és a fogantyú olyan dördüléssel ugrott vissza helyére, mint egy megvasalt várkapu, melyet döngve becsapott a szélvihar. A söröshordó barna háta éppen megjelent a pincefeljáróban. Mázsányi tömege alatt szuszogott Böllér Hugó. — Miért kísérted a sorsot? — kérdezte szipogva az öreg Ojjé az idegent. — Mire való ez a féktelen, bűnös hetykélkedés? — Egy partira, vén trottyok — hörögte az idegen, és rám se nézett. Suhogtatta a dákót a levegőben, mint egy ostornyelet. Pillanatokon belül határoztam. A pince felé pislogva láttam, hogy a hordó alatt feltűnik a kocsmáros pulykavörös homloka. Nem késlekedhettem. Az útkaparók nehezen lélegeztek és Izsó Ernőnek hallhatóan vacogott a foga. Felálltam, kivettem a dákót az idegen kezéből, a piros golyót a fehér elé állítottam és hűvösen azt mondtam: — Egy partit... Aki veszít, bebúj a mórvető tó fenekébe és reggelig ott marad! A kocsmárosnak izzadságcseppek hulltak alá az orra hegyéről. Húztam az időt, hogy baj nélkül kimászhasson a pincéből. A hordó már a felszínen domborodott mint egy óriási, kemény vakondtúrás. Öreg Ojjé szomorú oldalpillantást vágott felém, könyörgő tekintete azt jelezte: ments meg, fiam, ne nekem kelljen szétvernem a fejét! Sajnáltam az öreget, meg akartam kímélni a piszkos munkától: ne kelljen sa- játkezűleg szétvernie az idegen fejét. A sört is meg akartam menteni. Szélárnyékban rekedt meg a levegő és a botlófüzek hegyén türkizkék legyek rajzottak, zúgásuktól illatos a határ, nagyon kell ilyenkor a sör mifelénk. — Ki kezd? — kérdeztem átmatagon és lusta, sértő hangsúllyal, hogy észhez térjen a gyalázatos. Leshettem, hogy magába szálli — Ki más, mint én? — dürrögött. — A mórvető tó fenekén réti csikaszok ólálkodnak és lerágják az emberről a húst. Hát nem vacak? Válaszra sem méltattam. A kocsmárost figyeltem, aki végre kimászott a pincéből és kitörő örömmel simogatta a söröshordót. — Mindjárt megszúrlak — babusgatta —, de nem fáj, ne félj...! Az útkaparóknak és Mokány Bencének némán mozgott a szája széle. Imádkoztak. A rusnya idegen kezébe vette a dákót és lökött. — Nem sikerül... — sóhajtott csüggedten a kocsmáros, és arcot mosott a pulton csobogó mosogatóvízben, hogy felfrissüljön. Öreg Ojjé mereven rámnézett és esküre emelte a kezét: ő megy helyettem a mórvető tó fenekébe, ha veszítek. Feláldozza magát. Nem kell öreg, gondoltam, elég, hogy a fejlődés hőse vagy, szövetkezetei alapítottál. A többi már az én gondom. Nem alapítottam sző-
