Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: A fekete autó utasa (elbeszélés)
A nagy fekete kocsi lefelé robog a dombról. A sofőr elvégre hivatásos — elegáns ívben veszi a kanyart, és hirtelen lefékez. Az út jobb oldalán alig három méternyire előttük akadály áll. Egy vontató pótkocsival. Szemben egy másik gépkocsi közeledik. A sofőr fejét csóválja a felelőtlenségen, nem érti a traktorost, aki megállt az áttekinthetetlen, éles kanyarban. De nem káromkodik, uralkodik magán. Vár egy pillanatig, majd lassan megelőzi a traktort, gyors pillantást vetve közben a vezetőfülkébe, de ott nem lát embert. Az autó nekilendül, és ekkor újabb akadály jelenik meg előtte. Gyászmenet kanyarodik ki a temetőkapun az országúira. A sofőr fékez, de úgy látszik, hogy nincs szándékában megállni, mintha a gyászolók felháborodásának árán is át akarna vágni a meneten. Am a férfi, akit az autóban visz, megakadályozza ebben. Azt mondja: — Várjon, hadd menjenek át. A sofőr szót fogad, gépkocsijával az út szélére húzódik, és cigarettára gyújt. A hátul ülő férfi leereszti a vállát, lejjebb csúszik az ülésen és magába mélyed. Nem emlékezik vissza haraggal az inaséletre. Csak eleinte tévesztette meg a mester érdes modora. Csakhamar felismerte, hogy ez a komor tekintetű és hallgatag ember más, mint amilyennek mutatja magát, hogy hozzáférhetetlenségének és keménységének álarca alatt érzékeny, tűnődő lélek rejtőzik, s meg tud hatódni például egy szál gyermekláncfű láttán, ami valamiféle csoda folytán ütötte fel fejét az udvaron, egy kicsi hasadékban a vasdarabok között. Képes odébbhordani a hatalmas halom vasat, csak azért, hogy ez a törékeny növényke életben maradhasson, és képes úgy ráförmedni a nehézkes és értetlen segédre, aki figyelmetlenségében kis híján eltaposta a virágot, hogy az szinte megnémul, s csak áll tátott szájjal, hol a mesterre, hol a virágra sandítva. A mester szerette az igazságot és szenvedélye volt, hogy védelmezze a gyengéket, fölemelje a megalázottakat. Ez némileg enyhítette az inas helyzetét a segédek zsarnokságával szemben. Azokban a pillanatokban, amikor a leginkább szüksége volt a védelemre, a mester mindig fölébe tárta védőszárnyait. Már az első hónapokban szép emberi kapcsolat kezdett kialakulni kettőjük között, amely az ő meglehetősen félszeg viselkedése ellenére is őszinte volt ős meleg, s mélységével és tisztaságával nemegy rokoni viszonynál erősebb volt. A fiú nem ismerte az édesapját, de már jóval azelőtt, hogy elszegődött volna inasnak, zsenge gyermekfejjel megálmodta apját — ha rá gondolt, egy bajnok, egy magas fiatal férfi jelent meg előtte, aki szüntelenül mosolyog, akit az egész utca irigyel tőle. Ám az idő múlásával a daliás férfinek feltűnően megváltoztak az arcvonásai, sőt kisebb is lett, megöregedett, arcáról eltűnt a mosoly, és mindinkább hasonlítót a bajuszos mester úrra, akinek keze alatt tanult a lakatosműhelyben. És e vonzalom kölcsönös volt, ellenkező irányban is hatott. Bizonyára valami hasonló ment végbe a mester képzeletében is. A mester, akinek csupán egyetlen gyermeke volt, egy már erősen öregedő leányanya, és fia — bármennyire is vágyott rá — már nem lehetett, a törékeny inasgyerekben alighanem megtalálta azt, ami saját gyermekéből hiányzott. Amikor a műhelyben magukra maradtak, kapcsolatuk még inkább elmélyült Az első segéd 44-ben hagyta ott a műhelyt, nyár végén, s már sohasem tért többé vissza. Mindjárt az első tűzharcban elesett a város szélén, a híd fölött, ahol néhány, puskával és gránátokkal felszerelt vakmerő ember fölvette a harcot az ellenséggel, azt remélve, hogy megállíthatja a páncélosokat. Alig ért véget a háború, a második segéd is elment. Bevonult katonának és az ezrednél annyira megtetszett neki, hogy hivatásos katona lett. Bizony magukra maradtak a műhelyben és az egyetlen segéd ő lett. Ám
