Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Dénes Györggyel)

hogy szembenézzek önmagammal, s a világ változásaival is. Mi az idő, mi a tér, mi az emberi értelem, miért él az ember, mi dolga a földön, mi adhat neki olyan értelmet, amely valójában élni tanítja és élni engedi őt? — sorjáztak bennem a kérdések, amelyekre csak versben adhattam meg a választ. Ezekhez társultak újabban a szlovákiai magyarság sorskérdései és az emberiség jövőbeni fejlődésének a kérdései Is.

0 Milyennek látod nemzedéked eddigi útját és jelenlegi helyzetét a csehszlovákiai magyar irodalomban? Vannak-e nemzedéktársaid között barátaid?

— Nemzedékem íróinak mindegyike a barátom. Együtt indultam, együtt nőttem föl, együtt buktam és fejlődtem velük — nekem egyformán barátom Gyurcsó, Veres János, Ozsvald és Bábi is. Persze, a fejlődésünk nem volt egyenletes Iramú és egyforma léptékű. Jó lenne néha-néha még összejönni velük, úgy, mint hajdanán, de valahogy már egyre kevesebb időnk jut egymásra. Hogy milyen utat tettünk meg? Az Indulásunk ót-i meglehetősen szétfutottunk, mindegyikünk más-más irányba tájékozódott — differenciálódtunk. De egy pontban még mindig találkozunk. Abban, hogy valamennyien a faluból szakadtunk ki, s ez a falu determinálta és determinálja még ma is a költészetünket, amit egyre inkább át- meg átsző a nosztalgia, az emlékezés.

% Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg az első versesköteted. Ez alatt a negyedszázad alatt nyolc könyvet írtál, illetve ennyi látott napvilágot. Hogy gondolod: elegendő-e, vagy inkább kevés ez a nyolc könyv erre az útszakaszra?

— Határozottan kevés. Igaz, az a fajta vagyok, aki későn érik be, s talán azt is állíthatnám, hogy történelmi és társadalmi akadályai is voltak a fejlődésemnek, beérkezésemnek. Valójában viszont nem is tudnám pontosan meghatározni, hogy mit jelent beérkezni? Ugyan, hová lehet beérkezni? A halhatatlanságba? De ki bizonyos afelől, hogy halhatatlan lesz? És mit mondhat egy kis nemzetiségi irodalom költője, írója? Mit gondolhat a nagyok árnyékában? Nem nagyon tudok hini abban, hogy nagy művek, világirodalmi rangú alkotások szülessenek a mi házunk táján. Inkább hiszek azoknak a jó könyveknek a megszületésében, amelyeket érdemes elolvasni, sőt el is kell olvasni, mert a mi életünket, a mi sorsunkat mondják. Hiszek az irodalom nemzetiséget meg tartó erejében. Csodákat azonban az írók sem tehetnek. A csodákhoz értelmes olvasók tízezrei kellenének. Olvasókról beszélek, nem pedig olvasgatókról. Sütő András pél dájával érvelnek sokan. Ilyen is van. De egy ember csak egy ember, s kettő is csak kettő. Egy irodalomhoz (a nemzetiségi irodalomhoz is) sok író kell, mert az élet millió színű és gyökerű. Fel kell mindent térképezni, illetve kellene, ha volna hozzá elég tehetségünk és erőnk. Igyekezzünk megtermékenyülni egymástól, öregebb a fiatalabbtól, fiatalabb az idősebbtől. Igyekezzünk irigység, hiúság nélkül élni, alkotni, s összefogni az irodalom dolgában. Ami engem illet, már túl vagyok életem delelőjén, a szenvedélyeken is — talán bölcsebb lettem valamivel, talán balgább. ítélje meg az olvasó. Ha jól meggondolom, soha nem akartam fellegek közt járni, csak néhány olyan verset írni, amely visszafáj az emberben. Nem tudom, sikerült-e mindez? Ha sikerült, örülök neki, ha nem, arról sem tehetek. Hangadó sem akartam lenni soha, nem természetem, de az írást nem hagynám abba. Szolgálni akartam, nem tündökölni. Szolgálni a népeket. És ha megkérdeznék, kit tartok költőnek, azt felelném, hogy azt, aki végigcsinálja és bukásaival, tragédiáival is a költészetét igazolja. Akinek van mersze mindig újrakezdeni, még akkor is, ha sokan fattyúhajtásnak minősítik a költészetét. Én mindig újrakezdem, amíg mozogni tudok, amíg ki nem esik a toll a kezemből, s vállalom amit eddig tettem és gondoltam. A -pályám göröngyös volt, de mindig tovább mentem az úton, ha botladozva is. Most is úton vagyok, talán sehová sem érek el, de számomra a mozgás: élet, a megtorpanás: halál. A versről meg a 450 éves reneszánsz költővel, Pierre Ronsarddal együtt vallom: „Nem tetszik úgy a vers, ha csúszva-mászva jár ' A földön, s úgyse szép, ha sustorogva száll / Üres-dagályosan: úgy émelyegni kezd / A lankadt olvasó, emez meg ráijeszt. / Se fent, se lent nagyon, / Homér s Virgilius tanított erre meg.”

1977. december