Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - Dénes György: Hiába, A messziségből hívom arcodat, Én már csak magam dünnyögök, Dunaszerdahely felé, Oda lesznek az édenek (versek)
DÉNES GYÖRGY Hiába Hiába bújsz távolok ködébe, fényes szemem úgyis megtalál. Csillagoknál fönnebb jár a vágyam s konokabb, mint maga a halál. Hiába mégy tornyok távolába, ott is csak a szívem zakatol. Örök a mi összetartozásunk, s együtt sírunk mégis valahol. (1943) A messziségből hívom arcodat Ügy szeretlek, hogy jobban nem lehet elengedtem mégis a kezed. Most fájsz, és olyan szomorú vagyok hogy sírni kell, ha reád gondolok. A messziségből hívom arcodat, szemed vélem, sejtem hangodat. Amikor az alkony betemet, szívem fölött érzem a kezed. Napok és éjek egymást sürgetik, emlékedben vágyam fürdetik. És száll a szívem hegyen, síkon át csókkal illetni lépteid nyomát. (1943) Én már csak magam dünnyögök Nagy a kórus, a zenekar a dobhártyádat birizgálja, hérosz vagy bolond aki állja, inged alá mászik a dal. Fújjátok csak, ti kisded lelkek, mindjárt könnyekre fakadok, egyenruhátok jól szabott, éjfél körül majd beszeszeltek ... Én már csak magam dünnyögök, a költő Zsélyit fájlalom most, ki borért nyúzza, lám, a boltost, mert szomja eredendő s örök. Most fölgyülemlik — torkomig ráng az indulat — a régi moslék, érzem, medveként morognék, ha volna kinek, s hallgatna rám. Mennyit hajlongtam, istenem, a botor, buta gőg előtt, minden lesipuskás lelőtt, s belém döfött a ferde szem. Szolgáltam kéretlen s lobogva, voltam bolond hős annyiszor, belémrúgott néhány lator, s belémmar még néhány kobra. Sebaj. Míg élek, szenvedek és egyre tisztább lesz a szivem, végül kimúlok szelíden, ha már dühöngve nem merek. No, gyere, Zsélyi, igyunk egyet, prüszköljünk, ha epénk kiforr, vékony pénzen csordul a bor, nem hagytak ránk szőlőhegyet.
