Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - FIGYELŐ - (szigeti, mészáros 1.): Tollhegyen
magához veszi a magatehetetlen öregasszonyt. Gyermeket gyűlöletét sajnos maga Ágnes is előidézte, csak önmagát szerette, büszke, önző és rideg volt. Mindezt, múltját, emlékképeiből tudjuk meg, amelyekből lassan történeten belüli történetként rajzolódik ki élete. Az idősíkok jól ütemezett váltogatása, a jelen és a közelmúlt párhuzamba illetve szembe állítása a mű értékét erősíti. Györffi légkört teremtő előadásmódja, a finoman, szinte nagyító altt vizsgált jellemeinek megismerése élvezetes olvasmánnyá teszik kisregényét. (Kriterion, Bukarest.) Lehel Lajos TOLLHEGYEN Az írás megmarad? A szó elrepül, az írás megmarad — hangoztatják sokan. Valóban megmarad? — kérdezteti barátom esete. Karnagy barátomé, aki a nyár folyamán az Űj Szó egyik vasárnapi számában oldalas elmélkedést közölt énekkari mozgalmunk jelenlegi problémáiról. Cikkére — több levél, sőt, egy háromhasábos, ugyancsak az Oj Szóban megjelent írás bizonyítja — többen felfigyeltek, hiszen a mozgalom szinte valamennyi kényes kérdését fölvetette. Joggal remélte hát, írását azok is •elolvasták, akik a problémák javát orvosolni tudhatnák. A Csallóköztől a Bodrogközig, sőt, a határainkon túl is becsült karnaggyal egy szép őszi estén beszélgettem erről, miután az Országos Művészeti Tanács októberi ülésén megbizonyosodhatott: a problémákat közvetlenül orvosolni tudók nem olvasták írását. Nem olvasták azok, akik hivatalból felelősök hazai magyar énekkari mozgalmunk sorsáért. Egyik irányító énekkari szakelőadónknak „elkerülte figyelmét ez a szám” (s nyilván az is, amelyben a vitacikk megjelent, különben tudott volna róla), a másik, a nemzetiségi osztály énekkari szakelőadója pedig azt kérdezte: „Ugyan, ki olvas Oj Szót?” Változtassuk kérdését olyanná, amilyenné feltételezhetően gondolta a szakelőadó: Ki olvas Oj Szót Pozsonyban?” Köztudott, nem sokan, hiszen napilapunk olvasótáborát elsősorban Dél-Szlovákia magyarlakta területeinek lakossága képezi. És az is természetes, hogy a fővárosiak zöme a (késő éjszaka lapot záró) szlovák nyelven megjelenő Pravdát, s nem az este lapot záró, magyar nyelven megjelenő Oj Szót olvassak. Mindez, hangsúlyozom, természetes. Csupán az nem természetes, hogy a Pozsonyban dolgozó szakelőadó — aki így vagy úgy, de felelős nemzetiségi kultúránk anyagi és szervezési feltételeinek biztosításáért, énekkaraink, s általuk a nemzetiségi dolgozók zenei műveltségéért — ne olvassa az Űj Szót, amely nem kevés teret és műfajt — a vezércikktől a riporton át az értékelő tudósításig — szentelt amatőr művészeti mozgalmunk problémaköreinek. Az ilyen esetek hallatán mindig felmerül a kérdés: kinek és miért fogalmazunk, ha az egyik fő címzett figyelmetlenségből vagy közönyből mellőzi a soksok utazás, tanulás és tapasztalás árán szerzett észrevételeket, amelyet mindig a jó szándék, a segítőkészség, a jobbat akarás vet papírra. Hazai magyar lapjaink — az Oj Sző mellett főleg a Hét, a Nő és a Tábortűz — örvendetesen sokat foglalkoznak amatőr művészeti mozgalmunkkal. Nyilván azért, hogy a munka utáni művelődés varázsába vonják azokat is, akik egyelőre húzódoznak tőle, hogy a publikációkkal jobb munkára, nemzetiségi kultúránk és nemzeti hagyományaink szellemet gazdagító ápolására serkentsék amatőr táncosainkat, énekeseinket, zenészeinket, színjátszóinkat, szavalóinkat, bábozóinkat, képzőművészeinket s mindazokat, akik nemcsak vásárlói, de olvasói is lapjainknak. És nyilván azért is íródnak e cikkek, hogy kulturális intézményeink dolgozóinak megkönnyítsék e szüntelen forrásban-mozgásban lévő művészeti mozgalom görcseinek föloldását, bajainak orvoslását. Persze, az orvoslásra javasolt módozatokat nem kell elfogadni. A javaslatokkal azonban nemcsak, hogy illik, de erkölcsi kötelesség is megismerkedni. így gondolta karnagy barátom is, aki azzal vigasztalta magát, hogy a bátran becsületes ember mindig a helyzetek rádöbbentő erejéből táplálkozik. Mi mással buzdíthattam volna? A hallottak ellenére: írjon, s bízva bízzon — a túltápláltság ellen cselekszik. I szigeti]
