Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - KRITIKA - Farkas Veronika: Képzőművészeti kritikánkról

folytatnánk. A festő általános alapigazságok kimondására törekedett ezen a képen is, s hasonlóan a Filöík és Napóleon, Lajos, a víziember, lla a Tháliából címet viselő képeken, csak néhányat említve a kiállított művek közül.

Ha egy festő „technikás művész”, olyan értelemben, hogy ismeri az általa használt képzőművészeti formanyelv alapszabályait, s kicsiszolja technikáját, ez semmiképp sem lehet negatívum, sőt a mesterség ismerete alapfeltétel ahhoz, hogy műveket hozzon létre. Ebben az esetben is, mint Kopőcs Tibornál, műveket láttunk, sajátos ví iágot, sajátos megfogalmazásban. A cikk írója félti M. J. MinaroviCot, hogy modorossá válik, ez a félelem jogos, hiszen bármelyik művésszel előfordul, hogy néhány képet, grafikát rutinból csinál meg. Viszont kell, hogy a művészben kialakuljon egjr önkontroll, amely az ilyen alkotások sorozatos létrejöttét megakadályozza. M. J. Mi- narovicban megvannak azok az etikai, saját művészi kritériumai alapján kialakított feltételek, hogy ne kövessen el széria-gyártást. Nem elégíti őt ki a „manír”, a pusztán technikailag bravúrosan megoldott kompozíció, mindig mondani akar valamit saját világán, vízióin keresztül.

A „neobarokk” kifejezést a művészettörténeti szakirodalom az 1920-as években jelentkező archltektonikus megoldásokra és belsőépítészeti variációkra érti, ahol barokk elemek jelentkeznek. A piktúrában ez a kifejezés nem használatos.

Ojabb problémát vet fel „a téma belső és külső igazsága” — a formáról és tartalomról lehet itt szó? Miért választja külön a cikk írója e két összetevőt, amely tulajdonképpen egymás függvénye.

Szerintem az öncélú, sőt magunk gyártotta idegen szavak használata a recenziókban nemhogy segítene a kiállítás nézőjének, inkább valami nem létező műveltségi hiányról győzi őt meg, s a közönségnek ezt a téves orientálását nem engedheti meg magának egyetlen publikáló egyén sem. Gondolok itt az „infanteribilitás” kifejezésre, amely sem elmegyógyászati szakkifejezésként, sem az idegen szavak szótárában nem szerepel.

Befejezésül szeretném megvilágítani a hazai magyar képzőművészeti kritika helyzetét, feladatait. Egy kitétellel kell kezdenem mondanivalómat, amelyhez felhasználom Aradi Nóra: Képzőművészet és munkásmozgalom [Budapest 1974, 238. 1.) című tanu>- tnánykötetében megfogalmazott gondolatmenetét: „A képzőművészeti kritika tárgya logikusan: maga a képzőművészet. Pontosabban: a képzőművészeti kultúra és műalkotás viszonya a társadalmi és kulturális közeghez, a műtárgy minden irányú hatékonyságának és hatni tudásának a feltétele és a lehetősége. Gyakorlatilag viszont a kritika tárgya a kiállítás, a képzőművészet és a kiállítás viszonya... Továbbá fontos az a szempont, hogy a kritika kiknek íródik, s ki mit vár a kritikától? A nem szakmai közönség interpretálást, orientálást és segítséget kér ahhoz, hogy értelmezni tudja a látottakat. Az érdekelt művész elsősorban méltatásra, legrosszabb esetben tájékoztató ismertetésre számít, vagyis mindenképpen erkölcsi támogatást vár. A kettő persze egybeeshet, ha az írás műfaja és színvonala a funkcióval összhangban áll.”

Meg kell jegyezni, hogy a hazai magyar sajtóban a képzőművészettel foglalkozó írások mennyisége az utolsó évek folyamán megnövekedett, s ez örvendetes tény. Igaz ugyan, hogy az írások nagy része tárlatkommentálás, amely néha puszta szóhalmaz, jelentéktelen felsorolások és dicséretek tömkelege. Kivételt képez néhány átgondolt, művészekkel folytatott beszélgetés, műtaremlátogatás, néhány méltatás és spontán véleménynyilvánítás a látott művekről. A napilapkritika, amely a leggyorsab ban ad számot képzőművészeti eseményekről, kell hogy kis terjedelemben a lényeget mondja el, írója legyen szóhasználatában következetes, hogy az olvasó hozzáértő okos és igaz eligazítást kapjon. „A jó kritika feltétele a szakmai felkészültség, érettség és az ideológiai koncepció.” (Aradi Nóra: i. m. 242. 1.) Tény az is ugyan, hogy e néhány év alatt a folyamatos képzőművészeti kritika, „amely voltaképpen alkalmazott művészettudomány” (Aradi Nóra: i. m. 239. 1.), nem alakulhatott ki. Hiszen e területen minimális tradícióval rendelkezünk. Rövid ideig volt életképes a Masaryk Akadémia az első Csehszlovák Köztársaság idején, hasonlóan a magyar lapokban Prágától Kassáig megjelenő elméleti írások is. csak kis számban jelenhettek meg, s így ezek a kezdetét jelenthették képzőművészeti életünk fellendülésének, amelyet a fasizmus pusztítása tört meg. A felszabadulás után művészeink megtalálták helyüket a Csehszlovákiai Képzőművészek Szövetségében, de a csehszlovákiai magyar sajtó csak