Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - FIGYELŐ - Popély Gyula: Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890—1950)

Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890-1950)

A múlt század 90-es éveiben a polgári fejlődés természetes velejárójaként Magyarországon is megértek a viszonyok a szervezett katolikus társadalmi és politikai offenzlva megindítására. A politikai katolicizmus magyarországi megjelenése szorosan egybeesett a dualizmus válságával, keletkezése és létezése mindvégig magán viselte a magyar uralkodó osztályok között fennálló ellentmondások nyomait. A politikai katolicizmus fő törekvése azonban keletkezésétől fogva az adott társadalmi rend konzerválása és a forradalmi munkásmozgalom, valamint a marxizmus elleni harc volt.

Gergely Jenő könyve tíz fejezetből áll, de ez a tíz fejezet lényegében négy jól ■elkülöníthető részre oszlik. Az első részben a szerző az 1890—1918-as időszakkal foglalkozik, a másodikban a Tanácsköztársaság alatt, illetve a Tanácsköztársaság megdöntése után újjászerveződő klerika- lizmust elemzi, a harmadik, egyben legbővebb részben részletesen megismertet bennünket a két háború közötti katolikus szervezetekkel és ideológiai áramlatokkal, ■végül a negyedik részben a politikai katolicizmus felszabadulás utáni rövid agóniáját és bukását tárgyalja.

A szerző a politikai katolicizmus bemutatásánál — érdekes módon — nem a katolikus politikai pártokat, vagy azok programjait helyezi vizsgálódása középpontjába, hanem figyelme elsősorban a politikai katolicizmuson belül jelentkező ideológiai áramlatokra és azok konkrét megfogalmazóira és terjesztőire irányul. Az első világháború előtti politikai katolicizmus ábrázolásánál a szerző eltekint a gróf Zichy Nándor féle Katolikus Néppárt részletesebb pertraktálásától, s a korszak katolicizmusát inkább három szerencsésen Mválasztott portréval illusztrálja. A szerző által bemutatott három katolikus ideológus Prohászka Ottokár, Bangha Béla és Giesswein Sándor.

Prohászka a magyar neokatolicizmus megteremtője volt, s „ő volt az első jelentősebb teológus Magyarországon, aki a marxizmus tanításait alaposan tanulmányozta”. A jezsuita Bangha Béla „harcos katolicizmusa” távol álott Prohászka humanista álláspontjától. Bangha a katolicizmust reakciós-radikális irányban kívánta megújítani. Giesswein Sándor a magyarországi keresztényszocialista mozgalomnak volt megteremtője és kiemelkedő alakja; neve elválaszthatatlanul összeforrott a „szociális katolicizmussal”.

Az őszirózsás forradalom és a Tanács- köztársaság alatt sem csökkent a katolikus szervezkedés intenzitása. A Károlyikormányt a katolikus hierarchia toleranciával fogadta, sőt bizonyos mértékig kész is volt vele együttműködni, a Tanácsköztársaság létrejötte és létezése azonban már összeegyezhetetlen volt a politikai katolicizmus eszmerendszerével. A Tanácsköztársaság bukása után a katolikus klérus zöme támogatója lett a fehérterrornak, kivételek azonban most is akadtak. Giesswein Sándor, az első világháború előtti keresztényszocialista irányzat fő ideológusa, például fellépett a fehérterror rémtettei ellen, még azon az áron is, hogy ezért mind a katolikus hierarchia, mind a kurzus szemében kegyvesztett lett.

A szerző aránylag részletesen foglalkozik a két világháború közötti katolikus szervezetek és egyesületek ideológiájával és célkitűzéseivel. Érdekes módon itt sem a hivatalos katolikus pártpolitika áll érdeklődése középpontjában, annál inkább nagyobb teret szentel a különböző katolikus ideológiai áramlatok bemutatására. A szerző a politikai katolicizmusnak három irányzatát különbözteti meg: 1. a konzervatív irányzatot, 2. a fasizálódó katolicizmust és 3. a demokratikus katolikus ellenzéki irányzatot. A demokratikus ellenzéki irányzat legjelentősebb szervezete a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legény