Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - MŰHELY - Finta László: Ősidőkből (vers)
FINTA LASZLÖ Ősidőkből Fátylával szemet kápráztat ha rásüt a nap, odafenn kristálynak szikrázó fényével vakít, de kúszik is csendben, ólmával elborít völgyet, szitáló ködként lehull, s megint a magasba szökken, így játszva hatalmát óriások alakján gördül, s ismét jámbor bárányként legel a kékben. Majd szárnyát megúnva hirtelen magasból lecsap, hol fergetegként, hol kellemes hűsítő csendben, millió petéjét levelek aljába rejtve, merre szem ellát, ütemben kalapál mezőt, sűrű záporként toporzékol — szanaszét pörsen — szikkadtan várja a föld. Megjárva mélyét, ismét a felszínre bukkan, mélázva hol, hol forrásból kedéllyel csobban, sziklákon csordul s átvesz szunnyadó erőt, magát gerjesztve hullámról hullámra duzzad, patakból folyammá nőve árjával elborít mindent, hatalmát megsejti, majd megértőn siklik a tájban, haragját elvétve néha csak felkelti szél, de moraja lankad, ha taraján úszik a hold, napfényben síkon elterül inkább a pereme lustán nyaldosva partot játékos kedvvel álomra int. így öreg folyóvá nőve előre tör, szakítva gátat ha van, s fáradtan bár, de mindig végül is éri a tengert, melyből tajték-habjával fátyolként visszatér a fénybe.
