Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Zalabai Zsigmond: Egy szöveg olvasata (Cselényi László: Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén)

nemcsak a valóság bizonyos — sajnos: ismétlődő — abszurditásait pécézi ki, hanem leszámol az illuzórikus hit mindenkori formájával, az idealizmussal is. A kompozíció kulcsszó értékű motívumai arról az ontológiai természetű hiánytudatról vallanak, amely a hiány megszüntetésének, a megismerésnek, a cselekvésnek az előfeltétele. S az „örökös szomj”, a megismerési vágy és a teljesség szimbóluma a „tenger” annyiszor felbukkanó képe is, különösen a korábbi homályosabb utalásokat feloldó, már-már programszerűen összegező szövegrészben:

Akik soha nem látták a tengert lúgkő mosta kavicsok közt élnek Akik soha nem látták a tengert még a gyáva nyulaktól is félnek Örökös szomjukra nincs bocsánat nem elég csupán bírni a fegyvert Tenger mosta tüzek között élnek akik soha nem látták a tengert

Érdemes megemlíteni azt a figyelemre méltó tényt is, hogy a fönti versszak szöveg- környezetének közelében Cselényi tizenháromszor ismétli meg az „elindul” igét. Ez a nyomósítás egy alapvetően nominális szövegben, amely mindvégig korlátozza az igehasználatot, még inkább kiemeli az áhított teljesség felé való közeledésnek — a harcnak, a küzdelemnek, a muijkának! — az állandó muszáját, ha úgy tetszik: az emberi elme megismerő indulatát.

MÉRTÉK ÉS ÉRTÉK

Az Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén című kompozícióban s a Kiegészítések avagy A történelem kerekeiben ciklus rövidebb verseiben egy régi-új Cselényi Lászlót láthat viszont — több mint egy évtizednyi kísérletezés után — az olvasó. Korábbi, „hagyományos” verseiből ismert témaköre újabb elemekkel gazdagodott; eközben azonban megőrizte valamennyi korábbi témakörét, közte az erős szülőföldél- ményt is.

Ami tehát Cselényi mai költészetében radikálisan újnak — meghökkentőnek — mondható, az nem más, mint az anyagformálás mikéntje, a komponálás módja, a szétbontó- összerakó technika, a szándékolt töredékesség, mozaikszerűség, jelzésszerűség, a motívumok szétszórása és egymástól való elszigetelése, a képek közötti hézagok távolsága, a metaforák és szimbólumok laza szövése, a többféle jelentéslehetőséget hordozó szókombinatorika, a fonikus játékok, az elemek variációja, a „permutacionális költészet” újszerű fogásainak a használata, a modern zenétől ihletett szerialitás: azaz a megszerkesztettségnek és a szabad rögtönzésnek az a sajátos ötvözése, amely a körülhatárolható, egynemű témakörök fokozatos kibontásán kívül lehetőséget teremt a kibontatlanul maradó, csak jelzésszerűen élő hangulatatomok, cselekvéstöredékek, futó benyomások, pillanatnyi impressziók, emlékfoszlányok, töredékes asszociációk, tudatcikázások érzékeltetésére is, miközben a kompozíció rögtönzésszerű tételei inkább sugalmaznak, mintsem világosan jelentenek, inkább sejtetnek, mintsem ábrázolnak valamit.

Nemigen szoktuk meg ezt eleddig, kétségtelen. De hát az emberi tudat — hogy Nemes Nagy Ágnes egyik hasonlatát idézzük — afféle mesebeli doboz, amely számtalan kisebb és még kisebb, rejtélyes és még rejtélyesebb dobozt tartalmaz. Az Anyám tyúkja a kevésbé rejtélyes dobozok egyikébe helyezhető; A fekete zongora már egy rejtélyesebbe kívánkozik. S a modern művészet, amely újszerűen szándékozik vallani egy újszerű világról, sokszor e dobozok legrejtélyesebbikébe kerül.

Kétségtelen, hogy az Összefüggések... az első pillantásra meghökkentően összefüggéstelennek látszik. Mint „nyitott” és „mozgó” alkotás, türelmes olvasói aprómunkát, motívumösszerakó-képességet, tüzetes szövegértelmezést föltételez; spontán olvasói örömet alig nyújt, s valószínűleg inkább az irodalmárok — filoszok és költők — szűkebb körének a belügye lesz, mintsem a szélesebb olvasói közvéleményé. Mint kísérlet viszont termékeny vitákat válthat ki a formaújítás lehetőségeiről és hogyanjáról, modernség és hagyomány ötvözésének optimális mértékéről, a költői „nyelvújítás” és a nyelvi