Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - KRITIKA - Varga Imre: Mikola Anikó: Fák és hajók a szélben
seknek — „színhatása” —, ahogy a tapasztalati dolgokon átszínlik a mítosz. Vagy a mítoszi szöveg mögül egy „konkrét” érzelem, átélt helyzet ragyog elő: Ostorok szikrája pattog a szél veszett pásztora tereli vissza medrükbe a fény kiáradt hullámait A későn ébredők feje fölött az égen a nyár legendái húznak el — így kezdődik a Nyárutó. A gyökereit lölszedő és útra kelő fa többször is feltűnik a versekben. Az „eltévedt fenyő”, a gyümölcseikkel menekülő fák, majd az Elmenvén a fák című vers teljes egészében ezt a képzetet írja meg. A versek részleteikben konkrétak: ábrázolnak, leírnak, mitológiájuk lényegében objektív alapozású, de mindezen a tapasztalati szövegen átüt az érzelem; a részletek konkrétsága viszont úgy szabályozza Mikola világát, hogy érzelmei nem torzulnak érzelmességgé, a megmagyarázhatatlan, föloldhatatlan tartalmak nem egyszerűsödnek meghatározássá vagy érzelmet-filozőfiát szűkítő kibeszéléssé; eszerint a részletek kontrollálják az egészet, az egész viszont a részletekből alakul a teljes világkép modelljévé (mikrokozmosz). A költői gondolkodásra hivatkozva írtam arról, hogy a vers törvényei mások, mint a tudományé. („A líra logika, de nem tudomány” — írta József Attila.) Ha úgy okoskodnánk, hogy a mágikus líra mégiscsak fejlettebb, mint a mitológikus, tehát minőségi különbséget állítanánk föl közöttük, a racionalista költészetet meg többre tartanánk a mítoszoknál, rossz útra kerülnénk. Mert akkor valami olyasfélét kellene most ideírnunk, hogy Mikola verseiben fejlett, kevésbé fejlett vagy csenevész költészeti példák keverednek. Ez viszont ellentmondana annak, hogy versei egységesek. Márpedig egységesek, annak ellenére, hogy bennük a görög mitológia keveredik más történeti mítoszokkal, majd a természeti népek hiedelmeivel, a képek sorjázásában mégis racionalitás mutatkozik. A zene múzsáját úgy serkentgeti a vers: „Ébredj Polühümnia kilencedik madár I a sámándob most nagy találkozóra hív / a nyirfakéreg sátor nyitva vár." Az érzelmileg hangolt gondolkodás a dolgoknak más oldalát (oldalait) látja (érzi) és láttatja (érezteti], mint a racionalizmus. Persze, ez a két gondolkodási forma nem válik el élesen egymástól. Ám a megismerésnek és az élet-magyarázatoknak „érzelmi” módját nem lehet száműzni a művészetből — a tudományos gondolkodás nevében. Az ember érzelmeinek és ösztönéletének megismerésében és alakításában sokat segíthet a mágikus praktikák, népi hiedelmek és mítoszok ismerete. S amíg a tartalom egységének rendeli alá a művész ezt a hagyományt, míg az életben való eligazodást szolgálja, nincs semmi baj. Mikola verseiben pedig az emberiesített természet épp azt jelenti. A Nyárutóban például a szélből „veszett pásztor” válik, aki a fény kiáradt hullámait tereli vissza a mederbe. Másutt: „vadalmái gyermeki hangján sikoltozott egy elmafa”. A Holtág-sirató egyik jelentése: a költő tépelődése önmagában. A megszólítás ugyan természeti távlatot ad a versnek, de a holtág ember-módján viselkedik: Bizalmad mint a /gyermeké / amíg nem törik / kétfelé Hsa tiszta szók egy / hajnalon / meghalnak néma I ajkadon. De nem teljesen idill nélküli ez a líra. Bár ezekben az Idilli képekben ott az elmúlás. A Nyárutóban a „tenyérnyi zöld”, majd az utána következőben a „tenyérnyi pázsit” utalhatnak arra is, hogy az ember alig-alig fér el a tájban, de sugallhatja azt is, hogy gonosz és rontó erők uralják a világot, hatalmat vesznek mindenen (a menekülő fák egyik jelentése ez), a gonoszság elől menekül az emberi tulajdonságokkal íölruházott természet is, s az idill birodalma egy tenyérnyi. A Nyári impressziókban a lakhatatlan kis tér képzetét a tovafutó idő motívuma erősíti. S annál szembetűnőbb a csodákkal tovazuhogó pillanat, mert közben „történelem előtti folyók hordalékain tölgyek, gyertyánfák viaskodnak a széllel”, ősasszonyok siratóéneke hallatszik, a patak Herakleitosz árnyát hordozza a hátán. A küzdelem időtartama, a herakleitoszi távlatból