Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - LÁTÓHATÁR - Hucalo, Jevhen: Őszi éjszakán az almáskertben (elbeszélés)
A szekér nyikorogva megállt mellettem. Az Illatozó szénahalomból, amelyből itt-ott hervadt vadvirágok kandikáltak ki, elődugta fejét az asszony, rámmeresztette a szemét és néhányszor alaposan végigmért. Feketés arcából kék szempár sötétlett, élő virághoz hasonló. — Hová, hová? — szólt rám hangosan az ismeretlen asszony, mintha egészen a kék ég magasságából szólna hozzám, s nem hallhatnám, amit mond. Már a nyelvemen volt, hogy Kalmárfalvába tartok, de nem szóltam semmit, csak előre lendítettem a kezem, hogy megyek az orrom után Ám ez nem nyugtatta meg az asszonyt, a petrencerúd mentén hátramászott és még egyszer utánam kiáltott: — Hová mééész? Visszanéztem, de most se szóltam semmit. Lehet, csak úgy rémlett nekem, hogy idegen az az asszony, a mi falunkba vagy a szomszéd faluba való is lehetett, és valószínűleg ismer engem, ezért érdekelte annyira, merre csavargóm ... Nem mondhattam meg neki, minek megyek Kalmárfalvába, amikor még magam sem tudtam egészen, miért is megyek oda ... Már tegnap is csábított az út, mely sok helyütt tele volt hintve a nyártól búcsúzó jávorfa leveleivel, éjszaka azon tűnődtem, hogy potyognak az almák és hogy reggel a késői szilvaszemeken mennyire csillog a világoskék bőr, melyet ujjaival 13 lehúzhat az ember. A csendes mezőkre gondoltam, Céziára, gyenge, fiatal kezére, melyet kajszibarack színre pirított a nyár ... Ha megjelent gondolataimban, szivem nyugtalansággal és fájdalommal telt meg, és gyorsabban kezdett verni, arcom pedig hirtelen elpirult. Magam sem tudtam, és senki másnak sem lettem volna képes megmagyarázni, miért őrzöm meg teljesen a nyugalmamat, ha édesapámra és édesanyámra, a barátaimra vagy tanulótársaimra gondolok, de ha ő jut eszembe ... Felértem a tetőre, ahol néhány tövises bokor állt egy csomóban, leültem a fűbe, majd hanyatt feküdtem és behunytam a szemem. Elsötétült a világ, és ebben a kék sötétségben aranyfényű tüzek lángoltak fel, lassanként leereszkedtek és eltűntek, de helyettük újabb tüzek lobbantak. Felnyitottam a szemem — széles ívben hajolt fölém az égbolt, mely kicsinek és közelinek látszott. Akarva talán meg is érinthettem volna alacsonyan ívelő kupoláját. A ilearatott mezők csábító illatot leheltek, a zsíros fekete földek fölött is szalma, üröm, katángkóró és egérfarkfű illata terjengett... Még a madárcsicsergés is, mely időről időre felhangzott a bozótból, illatokat árasztott, csakhogy nem mezei, hanem kerti illatokat; a fodormenta és a selymes fű illata szállt belőle ... Azután ismét elindultam a nap felé. Baloldalt folyócska csörgedezett — keskeny volt és nyugalmas. Partján megbéklyózott lovak legeltek, fel-felütve néha a fejüket, beleszimatolva az alig érezhető szélbe. — Nyihahaha! — nyerített fel az egyik csikó, melynek csillag volt a homlokán; felágaskodott, magasba emelt szüggyel és megkötözött mellső lábával megpróbált több teret csinálni magának. Telemerítettem a tenyerem vízzel és ittam, álldogáltam egy kicsit a folyócska fölött, majd folyással szemben és folyás mentén valamilyen bürüt kerestem, de sehol sem volt. Levetettem a cipőmet, feltűrtem a nadrágom szárát és ott, ahol a legsekélyebbnek látszott a víz, a hullámok és az ár által simára csiszolt kövecskéken átgázoltam a folyón. A víz lehűtötte felhevült talpamat, s miután kiléptem a túlsó parton, a hideg harmat jóval melegebb volt, mint a patak vize. A folyócska túlsó partján már a kalmárfalvi kolhoz földjei kezdődtek. Megiramodtam a kopár dombtető felé, ahol soha semmi sem termett, mert minden lépésre gömbölyű kövek hevertek és az amúgy is durva homok kavicsos volt, s fehér agyagba süppedt az ember lába. Egy keskeny ösvényen felértem a tetőre, itt már kezdődött a borsóföld, egy kissé távolabb az erdő. Nekilendült, és feketén, halkan futott, ameddig csak a szem ellát. Én pedig gyorsan, a legrövidebb úton igyekeztem feléje. A tölgyfákon még erősen, sűrűn és zölden tartották magukat a levelek, még eszük ágában sem volt lehullani. A nyírfák csendesen égtek — lentről fölfelé, és a lángok sárga hátterében ott ragyogtak a törzsek, meg a fehér gallyak. A magányos fenyők zöld fáklyákként meredeztek az égnek, az ő zöld színükre nemigen száll az ősz, minden évszakban ugyanazt a színt tartják... De mint éreznek most, amikor csak a tölgyek örülnek az életnek, a többi fa kelletlenül, ám lassan-lassan mégis megadja magát az október kegyes és szelíd hajthatatlanságának? Az erdőben a levegő balzsamos volt és édes, s fiatalság áradt belőle. Az erdei levegü
