Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - LÁTÓHATÁR - Tyelpugov, Viktor: Sötétkék ég (novella)

VIKTOR TYELPUGOV

Sötétkék ég

A könyivelosztó központban unalmas volt az értekezlet. Hramov sötétkék ceruzával kis ördögöket rajzolt több mint egy órája, úgy hogy azok már megtöltötték a jegyzettömb nagyobb felét. Az ördögfiókák fintorokat vágtak, le s fel szaladgáltak a lapokon, bukfencet vetettek, elestek.

— Úgy látom, maga valóságos művész! —- hallott Hramov a háta mögül egy suttogó hangot; megfordult.

Egy világosszőke lány kíváncsian nézte a rajzalt. Hramov arcról Ismerte a lányt — néha találkoztak Ilyen értekezleteken. Igaz, mindeddig egyetlen szót se váltottak, most pedig egyszeriben beszédbe elegyedtek.

— Maga bizonyára nagyon vidám ember — mondta a lány.

— Miből gondolja?

— Ezekből a mulatságos kis vadállatokból.

— Nem találta el.

— Nagyon sajnálom.

— Miért.

— Ma ilyen a hangulatom!

— Milyen?

— Körös-körül minden mosolyog és csilingel!

— Csilingel?

— De még hogy! Hallgassa csak!

Ebben a pillanatban az elnökségben éles hangon megcsendült, az elnök csengője. Hramov elmosolyodott, de máris tovább foglalkozott az ördögfiókáival. Folytatták mesébe illő táncukat ceruzája alatt. De kis pofájuk — a lány ezt nagyon jól látta — most szomorú volt.

— Rajzoljon nekem valamit emlékül.

— Mit szeretne.

— Ha lehet, égboltot.

— Égboltot? — Hramov eltűnődött. — Miért éppen égboltot?

— Nézze, milyen sötétkék ma! Még csak tél vége van, de már a világ minden búzavirága ott kéklik benne.

Hramov figyelmesen ránézett a lányra.

— Lám, a maga szeme aztán igazán sötétkék.

— Kérem, rajzolja le.

— A szemét?

— Az e-eget! Az ilyen égtől meg lehet bolondulni.

Hramov engedelmesen kinyitotta a tömbjét egy tiszta lapnál. A lány a ceruza minden moccanását figyelte. Hramov a füle mellett érezte forró leheletét.

Amikor az utolsó szónok is befejezte beszédét, Hiamov kitépte a tömbből a kék kacskaringóktól tarkálló lapot, és odanyújtotta a lánynak.

— Csak aztán pszt: ne szidjon, hogy holmi firkálmányt kap égbolt helyett, de különbet nem tudok.

A lány valamiért elpirult.

— De nekem tetszik, becsületszavamra! Hisz ez nagyszerű. Köszönöm, hálásan köszönöm!

Abban a pillanatban a tömeg közt találták magukat, amely elkapta és a kijárat felé sodorta, majd elszakította egymástól őket, úgyhogy többet egy szót se válthattak.

Hramov — immár otthon, este — arra gondolt, hogy talán nem volt barátságos.