Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - Duba Gyula: Örök Ady

dázza oly módon, hogy a maga végtelenségét valahol bennünk is elülteti és lehetővé teszi, hogy benső tartalmakban hatalmasan megnövekedjünk általa. Szinte elemi erővel kínálja fel magát a hasonlat, hogy Ady költészete már-már isteni hatékonysággal formálja és gazdagítja lelkünket, kinyilatkoztatásként képes hatni ránk, s mi elfogadjuk döntéseit és ítéleteit. A hasonlat azért is csábító, mert tudjuk róla, hogy ő is egész életében harcot vívott istenével. Ne boncolgassuk most részletesen, hogy milyen volt az ő istensége — haragos, demokratikus, erdélyi protestáns isten volt! —, hanem inkább tegyük fel a kérdést imigyen: talán maga is valami földi istenséghez hasonló életvilága roppant mélységében és kiterjedéseiben? Nem, válaszolhatunk, szerencsére nem, ember ő, s nemcsak erényeiben, esendőségében is, de teremtő és alkotó, s annak is olyan, aki a valóságnak, a létnek nemcsak a részleteire figyel, hanem a teljességére és a lényegére, és egészében képes megteremteni annak hű ha- sonvilágát. S végtelennek teremti meg, mint a való világ, egyetemesnek és öröknek, melynek történelme mélyen a múltba nyúlik vissza, és jelene egyre tágul a jövő felé.

De ha Ady világát teljességében nem is vehetjük a birtokunkba, legalább megkörvonalazhatjuk élő öröksége fogalmát. Bizonyára járható út lesz ez — talán az egyedül járható! —, mert az így nyert képből majd kibontakozhat számunkra egy lehetséges „örök” Ady-kép. Közhellyel kezdve megállapíthatjuk, hogy századfordulónk egyben az emberiség korfordulója volt: a romantikus életérzés helyébe a realizmus lépett, az eszmék fennhatóságát átvette a tények hatalma, a patriarchális, helyi háborúkat a totális világháborúk s a polgári kapitalizmust a nagytőke imperializmusa követték. Ady Endre alakja olyképpen magasodik a kor közép-európai valósága fölé, hogy egyben összegezi az ellentéteket és megszemélyesíti azok lényegét. De nem a tudat konstruáló, elvonatkoztató munkájával teszi ezt, hanem valóságosan: megéli és kifejezi a kor lényegét. S nem a sorsnak alávetve magát és behódolva a történelemnek, hanem szembefordulva és harcolva velük. Bajvívásra szólítva istenét

— már említettük, s most tegyük hozzá! —, magyar istene volt. De ez csak a transzcendens tartalmak kifejeződése volt a lelkében, a metaforikus világkép egyik lehetősége, mely másképpen, valósabban is kifejeződött: a halál — a saját halála — gondolatával és megérzésével való vívódásaiban. Már a második évtizedének vége felé és szinte fél életen át tudta, hitte és hangoztatta, hogy rövidesen meghal — „Én a Halál rokona vagyok ..s nem pózból, alaptalanul, mert tudjuk: tragikus életérzésű ember és halálos beteg volt. De a betegségét ne témának vagy vitaérvnek lássuk, hanem érezzük meg testi-lelki állapotaként, élethelyzeteként, tudjuk mögötte megrokkant testi mivoltát, magányát és szorongásait, a kínjait. Büszke lélek volt, romboló szenvedélyek rabja, sokat ivott és szeretett, a mámor utáni vágyát — kényszerét — nyíltan is hirdette és igazolta A Magyar Pimodánban. Fejedelmi gesztusaiban s minden megnyilvánulásában a szélsőséges individualista egyéniség őstípusa. De önzése nem haszonelvű vagy öncélú póz, hanem küldetéses értelme van: a rosszat és a bűnt, az önmagát túlélő halottat, a régi világot rombolja dölyfével. Az „utolsónál utolsóbb sorsot: a második vagy harmadik hely sorsát” nem fogadja el. Mindenek között első akar lenni, hogy igaza legyen. így magatartása nem lehet meg romantikus pátosz híján s rossz perceiben ezt ő is érzi: „az ember nem hiheti magát sokáig fajtája géniuszának”. Mégis tovább járja a „kíméletlenség útját”, hívei, igenlői, majmolói közé is odavág: nem tehet róla, hogy kisszerű, felkapaszkodni vágyó, hiénalelkű csőcselék is követi őt! Az élet fejedelme, ellenfelei egyházi és világi hatalmasságok, szenvedélyesen ítélkező hangja tombolva kavarog a Magyar Ugar fölött. Átkozódva védelmezi a költőnek a szépre, jóra, igazra való igényét, de az ember testi-lelki szükségletei