Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról

4. Egyéni terv (ízlés) szerint fordít? Vagy elfogadja a könyvkiadóik) által felajánlott munkát?

KONCSOL LÄSZLO

Rúfus néhány versét fordítottam belső késztetésre, aztán vagy két cseh költőt, még régebben, közben két-három angol novellát (Faulkner egy-, Illetve Sansom két elbeszélését, az előbbit, mint később rájöttem, Kosztolányi már lefordította, s nagy izgalommal láttam hozzá az egybevetéshez, eredményem láttán nem is igen kellett szégyellnem magamat). Többnyire veszem, amit a kiadó fölajánl, s az az igazság, hogy nekem a kiadó nem ajánl föl rossz dolgokat, legfeljebb nem minden fordításom tiszta szépirodalom, önálló tájékozódásra és szűrésre a jelenlegi viszonyok között sem időm, sem pénzem, sem más lehetőségem nincs. A kiadók bírják a tájékozódáshoz szükséges eszközöket, s az ember lassan, de menthetetlenül elkényelmesedik.

MIKOLA ANIKÓ

Egyéni ízlés szerint fordítok, csakis azt, ami megragad, fellelkesít, amivel azonosulni tudok.

VOJTECH KONDRÖT

Hogy egyéni terv (ízlés) szerint fordítok-e? Mikor hogy. Kezdetben a kiadók ajánlatai szabták meg, hogy mit fordítsak, mostanában viszont már többnyire magam válogatok. Konkrétabban: Kassákot a kiadó ajánlotta, s ennek ellenére is jól ment a munka, öröm- mel és kedvvel fordítottam őt, megtaláltam magamat benne (legalábbis költészetének egy részében). Úgyhogy itt sincsenek érvényes receptek. Inkább a tapasztalat mondatja velem: egyik-másik költőt csak fokozatosan szeretjük meg, miután jobban, alaposabban megismertük őt, még akkor is, ha ez első olvasásra hidegen, közömbösen hagyott bennünket. De megfordítva is igaz: abból a szerelemből, amely az első pillantásra születik, csaknem mindig kijózanodunk.

„Azt választottam, ami megtetszett, akárcsak séta közben a virágot” — írja Emil Boleslav Lukáč a világköltészetet bemutató Záhrada útechy (Vigasz kertje) elé. Talán ez a helyes, talán nem. Hol vannak a szubjektum és az objektivizáció határai? Ki tudná ezt megmondani?

És mégis Jozef Felix-szel együtt vallom, hogy — idézem a Chut smútku dvoch veľkých (Két szellemóriás szomorúságának íze) című írását a Slovenské pohľady 1977/4-es számából — „egyetlen költő verseinek valóban értékes fordítása sem jöhet létre a műfordító személyes vonzódása, elragadtatása és a költő teljes szolgálatának alázata nélkül.” És természetesen igaza van akkor is, amikor azt állítja, hogy „bár egy nagy költő-művész munkái is lehetnek nem művészi fordítások, más esetekben viszont egy olyan ember tolla alól is kikerülhetnek művészileg értékes fordítások, akit ugyan nem köl- tőként ismerünk, valójában mégis szunnyadó vagy titkolt költői tehetséggel bír s költőnek számít, még ha egyetlen saját verssort sem írt le életében.”

RÄCZ OLIVÉR

A líra berkeiből — zömmel — csakis egyéni ízlés és válogatás szerint fordítok. A prózát illetően — az előbbiekből is kitűnik — nem ilyen egyszerű a dolog. Ennek ellenére

— nem mindig fogadom el a kiadók által fölajánlott munkát, rendszerint olyankor, ha nem értek egyet a szerző politikai, társadalmi nézeteivel (természetesen nem a fenti szempontokból káros, vitatható művekre gondolok; ilyenek aligha hagyják el a kiadók asztalát; egyszerűen arra, hogy a szerző megszövegezésével, egyes gondolatoknak a szerző művében tolmácsolt feltálalásával, gyakorlati alkalmazásával nem értek egyet);

nem tudom magam beleélni a mű stílusába, gondolatmenetébe, esetleg szakmai környezetébe;

nem tartom a felajánlott alkotást reprezentatív — akár magának az adott szerzőnek* akár a szlovák vagy a cseh irodalom egészének a kontextusában — kimagasló, egyetemes irodalmi mértéket megütő műnek.

A végső ok mindhárom esetben azonos: az ember — legalább művészi fokon — sohase foglalkozzék olyasmivel, amihez nem érez kedvet, ami nem tölti el benső megelégedettséggel.