Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Délvidéki posta (elbeszélés)

LADISLAV BALLEK

Délvidéki posta

i

Zsigának hívták, teljes nevén Bodnár Zsigmondnak, s amikor ez a történet megesett vele, ötvenéves volt már. Szép írása volt és értett a lovakhoz, kitanulta a fegyverko- vácsságot, s így a határőrség kisebb motorosain a fedélzeti fegyverek javításában hasznosította tudását. Ansichtját elsüllyesztették, egy szál ruha nélkül mászott ki a tengerből (kedélyesen és nyers szókimondással beszélt erről), a jó öreg monarchia széthullott, ő meg foglalkozást változtatott. Azon emlékezetes időkből csak egy karjára tetovált név maradt fenn, egykori hajójának a neve, meg egy repülő sirály és lánca- szakadt horgony képe; főparancsnokára való nosztalgikus emlék gyanánt egyfajta stilizált zordság, őrmesteri módszerei, romlott szíve, szoknyavadász-merészsége, és a letűnt hadak indulójának, a Prinz Eugen énekelgetésének a szokása. (A dal fenntartás nélkül dicsőítette a nemes lelkű lovagot.) Szívesen és gyakran óbégatta. Szerette a bort, az érett nőket, az elképesztő történeteket és az ízes káromkodást. Kiskorától szerette a dinnyét.

2

Ján Palánkra érkezésük másnapján tudta meg, hogy lovasposta is van a világon: sárga lámpás kék postakocsik, szívós és hosszúszőrű lovakkal és hajtőkkal, akik értenek az íráshoz és a lótartáshoz. Alaposan emlékezetébe véste őket, mert ilyesmit még sose látott. Ezt a délvidéki postát még egy teljes éven át nézegethette, aztán a kék postakocsik eltűntek, gyönyörű történetüknek véget vetettek a Canadák, a kis Fordok, Hud- sonok, Opelek s az impozáns Studebackerek.

Akkor reggel lópaták és kerekek zaját hallotta az utcáról. A posta hátsó udvarából, a posta és a köztársaság jelével, öt postakocsi gurult elő. A magas bakon egyenruhás hajtők ültek, bőrrel fedett ülésükről gyeplővel hajtották a hosszúszőrű barna lovakat. Frissek voltak még, de már vörösek a bortól, pihentek és vaskosak, magasan trónoltak, az erős rugózású üres kocsikon egyik oldalról a másikra dőltek, mintha hordókon ülnének, szitkozódtak és röhögtek, mert az első út még nem hozta őket izgalomba, ám a rónán át vezető mindennapi postaűtjukhoz már reggel bátorságra volt szükségük. Talán ez volt a bátorsággyűjtés, hogy kibírják az ülésen estéiig; a városon túl már várta őket a napfény, a por, s az akkori időkben még a kockázat is. Durva, erős és nyersmodorú férfiak voltak, nagyivók, mint a magányos emberek általában, kegyetlen megszállottak és hazudozók, akik egyformán szívesen elbeszélgettek a kocsma előtt álldogáló lovakról és a zöld kukoricásba csalt nőkről. Jó emberismerők voltak. Elég idejük volt a róluk való gondolkodásra.

Bodnár Zsigmondhoz azonban egyikük sem volt mérhető. (Féltek tőle, akár a tűztől.) Mekkora hazudozó volt! Ezt persze tudta róla mindenki, csak Ján nem akarta elhinni; nem hitte, hogy a hatalmas öreg férfi füllent, hisz olyan a kézírása, mint egy udvari írnoké, s még egy demizson mangóval megiddogált rum sem fektetette kétvállra.

Ján abban az évben kétfajta iskolán ment át. Az apja arra tanítgatta: úgy kell élnie valakinek, hogy az emberek higgyenek az igazságosságban, az öreg postás pedig sült szalonnával, kolbásszal, nyers sonkával és a legvaskosabb trágárságokkal egyaránt táp lálta őt. A fárasztó utak és nehézkes lovai illettek sötét és hírhedt természetéhez.