Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához II.
1957 Itt persze nagy a hó, de a hideget alig érzem; sokszor napokig nem járok ki. Ügy bevettem magam meleg szobámba és úgy tudom élvezni az egyedüllétet, mint még soha: persze könyvek társaságában. Miket tudnék összeírni! Úgy nagyjából egy-két tervnek azért nekikészültem már, de közben az Ady-téma mindig újabb és újabb anyagot vet jel. 1958 Nem vagyok jól, állandó szív, mell és balkar-fájás, és ez olyan nyomasztó érzést lop belém; a múltkor is így kezdődött, ilyen lappangó és kiterjeszkedő fájdalmakkal. Aztán vannak közben órák, amikor úgy érzem, nincs semmi baj. Ilyenkor előveszem a rengeteg Ady-anyagot és próbálok rendet teremteni, osztályozni. Ha ez meglesz — ez a legnehezebb — megindulhat a munka. De ilyen jó óráim ritkán vannak. Most több mint egy hétig jól voltam. Minden délelőtt dolgoztam az Ady-anyagon. Ezer jegyzetet kell osztályozni és aztán szétszedni a Halottak élén és az Utolsó hajók verseit. Ez a neheze. Itt vagyok Szliácson, egész nap a társalgó foteljében ülök, nézem az embereket> Sajnos csupa öreg nő jár itt le-fel, úgy látszik a szépeket tavaszra és nyárra hagyják, 1959 Hogy gondolok-e rád? Hogy gondolok-e rád, Csacskám? Hogy gondolok-e rád? Hányszor tegyem fel a kérdést? Hogy felelhetnék rá a legjobban? Így: gondolok rád, gondo lók rád, gondolok rád. Eszembe jutnak a magyar költők, eszembe jutnak legnehezebbóráik, mikor bajbajutott hazájukra, a nekik legdrágábbra gondolnak, hogy óvják, féltsék, szeressék. József Attila nem tudom hányszor, Tóth Árpád ötször egymásután sóhajtja: hazám, hazám. Hogy gondolok-e rád? Ez már nem gondolat, ez te vagy égé szén, ahogy velem vagy, ahogy én vagyok nálad. Könyvet olvasok: mennyi emberi élet. mennyi érzelem és gondolat és mindenütt te vagy: ha valaki nő, szép és emberi, akkor téged látlak, a te szemedbe nézek, a te gondolataidat tudom. Hogy gondolok-e rád?' Mit mondjak? Hogy tudnék nem gondolni rád? Amikor ennyire gazdagítottál léteddel, amikor ennyivel több lettem magamnál, hogy tudnám ezt nem érezni, erre nem gondolni? Erőtelep vagyok, mely áramot fejleszt, és ehhez te kell, hogy bennem légy, mint a levegő állandósága, a napfény csókja. Amikor rám gondolsz, az áramkör azonnal összeköt: nálad vagyok, veled vagyok. Te ugyanúgy gondoltál rám, mint ahogy én rád. De te vagy a szikraindító, nélküled megszakadna az áramkör, nélküled nincs semmi. Te gyújtottál és te gyújtasz. Te vagy a szerelem, te vagy a csoda. Várlak, várlak, várlak. Ennél boldogítóbb érzés talán nincs is. Ezt ennyire nem éreztem még. Téged várni: ez a legszebb, amit az élet adhat. Nem vagyok jól. Ezért írok ceruzával, mert így könnyebb, mint tollal. Ma már nem írtam levelet. Tegnap express ment, hogy szombat délig biztosan elérjen. Aztán ki tudja, mikor írhatok megint? Volt valami csodálatos ebben a levelezésben, ezekben a szinte zúduló mindennapi levelekben. Ezt én még sohasem tettem, sohasem csináltam, sohasem hajszolt így a mondanivaló, mint most hozzád és feléd. Mi ez? Ilyen nagy szerelem! Az én koromban! Ez a felajzottság, ez a csak-ezt-élés, ez a szinte álomszerű, lebegő, csodálatos lét. Csoda, csoda, nem mondhatok mást. Ilyen gyönyörűséget megélni, ezzel feküdni, ezzel ébredni... ez már nem emberi. Ez valami bűvölet, kábulat. Úgy éltünk, mintha rajtunk kívül senki és semmi nem lenne. Ügy élek, mint akire valami lidércnyomás nehezedett. Venném a leveleket. Nincsenek. Elégettem őket. De csak a legfrissebbeket, a betegségutániakat. A többihez nincs szívem. De mert te akarod, egyszer mégis megteszem és alágyújtom a máglyát. Most mindjárt eszembe jut egy Ady-vers... hányhat a máglya és ezek a hű kutyaszemek vannak bent. Mindjárt kikeresem: „Húnyhat a máglya: Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.”
