Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - NAPLÓ - Sütő András: Nagy István ravatalánál
SÜTŐ ANDRÁS Nagy István ravatalánál Halálzivataros időben búcsúzunk Nagy Istvántól, az Ö lelki földrengéseinek kihűlt pillanatában. A vulkán természetű szellem koporsója mindeneket összegezve oldja békévé mindazt, ami benne, legnagyobb munkásirónkban farkasszemet nézett: a lázongó asztalosinas a proletárnyomorral, a munkásmozgalmi harcos a csendőrpofonokkal, a máját, veséjét rugdaló hatalmi csizmákkal, az emberi szabadság mellé szegődött írókrónikás az igazmondásért kiutalt bilincsekkel, majd azután: a mes- sianisztikus, minden kételyt torkon ragadó hit a csalódásokkal; virágos szándék a megvalósulással, eszmény a valóval. Jákob küzdelme volt az övé is, mint mindannyiunké az írás gyötrelmében; angyalának áldását kérte a Műre. Hogy megérte. Megérte a dolgos éjszakákat és a virrasztást az önvizsgálat szöges párnái közt. És megérte az igazság félmosolyát, az igazságtalanságok teliszájú üvöltéseit, a fényt és a borút, az élet vizébe szakadó írásfolyamot és a reménység kiszáradt ereit. Életének egész hatalmas tapasztalatát. Amely az ő rendkívüli tehetségének jóvoltából közös tulajdonunkká lett, a halál döntése szerint pedig most már csak a miénk és az eljövendő nemzedékeké. Az értékítéletnek olyan korszakában, amidőn számos fogalmunk nyugdíjba vonul, akárhogyan kerülgetjük is a szót: a mondandó belebotlik; Nagy István csoda volt. Nem csupán abban az értelemben, miszerint a művészi tehetségnek akármely változata a rendkívülit jelzi Csoda volt az ő megszólalása a harmincas években, amikor valósággal törvénymódosítónak bizonyult a jelentkezés. Akár egy Gorkijé, Veres Péteré, eg/ társadalmi osztálynak elhárító mozdulata volt ez a kívülről, a felülről feléje irányuló tekintetre: köszönjük az együttérzést, a változatlanul szükséges írói azonosulást; ezután mi beszélünk. íme kigyöngyöztük a magunk tehetségét. Aki nem a Parnasz- szusra igyekszik, hanem a munkáshatalom „okos gyülekezetébe”, aki az életéből fog irodalmat teremteni, ember és mű összhangjának ritka példájaként. A küldetését betöltötte, osztályának igazát könyveiben győzelemre vitte, és legjobb óráiban József Attila oldalán szárnyalt, homlokán a halhatatlanság jelével. Eszményeinek ifjan megálmodott arcát vérző ujjakkal tapintva vette számba végül az indulás és a megérkezés, eszmény és való szigorú dialektikáját. A közösségi küldetés útjának mentén Golgota jelei sorakoznak — és várakoznak a megváltás szándékával indulókra. Hiszen tudjuk: aki dudás akar lenni.. Nem csupán honi: egyetemes méretű veszteségünk, hogy Nagy István ön életrajzi regényciklusa, amely önmagában is páratlan dokumentum, ott szakadt meg, ahol a horizonton feltűnt már az ő életében is Tantalosz, az isteneknek föltálalt gyermekeivel. Nem, nem azért vártuk a befejezést, hogy újra megmerítkezzíink a múlt fájdalmaiban; hanem inkább az egyszer kimondott szó erejének tudatában, az igazi humánum, a Nagy István-í arculatú kommunista eszmény további erősítése végett a reánk váró feladatok véghezvitelében. Humánum! Föltehetőeleg az egyetlen és legfőbb indítéka az írásnak, űrök rejtély marad, hogy elképzelt államából Platón miért zárta ki épp a humánum fanatikusait: az írókat. Nyilvánvaló csak az, hogy talán épp ezért nem is lett semmi abból az államból. Pedig egy Nagy István jóság-fanatizmusa, humánum-fanatizmusa, az eredeti tisztaságában fogant Eszmét védelmező konoksága abban az utópiában is a megvalósíthatóság bizonyságcsöppje lehetett volna. Amiként az volt számunkra és marad a jövőre nézve is. Bennünket, akik kézfogás-közeiből ismertük őt, arcának szigora sohasem tévesztett meg. Világjavító szándékaiban a káini dorongot szentesítő célnak helye sohasem volt és nem lehetett, író lévén minden idegsejtjében. Hanem inkább azt kell mondanunk: a jóság sebzettje volt. Midőn a türelmet
