Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus
igen alkalmas semminek a bizonyítására. Pedig a v.?rs szimbolizmusát (szimbolikussá- gát) bizonyítandó, Bábi is, Koncsol is erre a három sorra hivatkozik elsősorban. Hogy a vizuális ritmust is érzékelhessük, írjuk ide a strófát eredeti formájában: Bércbálvány Egy irdatlan jel kőbe öltözött Koncsol és Bábi így értelmezik a versmondatot: „Egy irdatlan jel kőbe öltözött”. S értelmezhető így is, hisz a költő nem írásjelekkel határolja el a részek értelmét hanem a vers egészének a jelentésével. Ha tehát nem megyünk tovább a vers értelmezésében, akkor ezt a részt úgy is felfoghatjuk, hogy a költő a „jelt” öltözteti benne „kőbe”. Csakhogy ez így szem- és fülsértő képzavar: a jel is, a kő is a látással, az érzéki észleléssel kapcsolatos. Ha tehát a jel öltözött kőbe, akkor valami önmagába (a látvány-látványba) bújt. A jelentés abszurduma azonban részben feloldható (s a vizuális ritmus is funkciósít ható: a sorvégek szünet-, illetve nyomósító értékűvé tehetők), ha a versmondat állítá sát közvetlen a címben megadott témára, a „bércbálványra” vonatkoztatom. Akkor az interpunkciókat így kell kiraknom: Bércbálvány —, Egy Irdatlan jel, kőbe öltözött. így az „Egy irdatlan jel” szócsoport a címben megjelölt tárgyra vonatkozó metafora s a címmel együtt a következő lírai információt adja: egy tárgy (amelyről egyelőre csak annyit tudunk, hogy nagy tömegével tiszteletet parancsoló — vö.: bérc, bálvány, irdatlan) a költőben bizonyos asszociációkat ébreszt (vö.: jel). A „bércbálványban” rejlő „érc” szónak köszönhetően a tárgyhogy korábban már bizonyos szilárdság-kép zetet kapcsoltunk, ezt a képzetünket az első két sor névszói állítmánya („Egy irdatlan jel”) — természeténél fogva — felerősíti, a mozdulatlanság, helyhezkötöttség karakté risztikumával gazdagítja. Ez az értelmezés a „kőbe öltözött' jel” képzavarát ugyan tárgytalanítja, de felszínre hoz egy újabb képzavart, sőt egy közhelyes megszemélyesítést is. A fenti interpunkciózás következtében a versmondat három kapcsolatos mellérendelt mondatra hull, így: Bércbálvány —, egy irdatlan jel, kőbe öltözött. A „kőbe öltözötL” rész a „bércbálványra” vonatkozik, s mivel a „bérc” többnyire már önmagában is kő, a tautológia lehetetlenné teszi a képet. De a „kőbe öltözött” frázis ettől függetlenül is támadható, hisz az öltözés, átöltözés mint az alakváltozás fogalmát kifejező kép a köznyelv által már annyira elkoptatott, hogy esztétikai értéke elenyésző. Ezért ez a sor inkább csak jelzi, s nem megvalósítja a költő szándékát, amely itt feltehetően kettős volt: a „kő” segítségével egyrészt a „bércálvány” jel-mivoltát (jelentését) akarta magyarázni (e szerint a szemlélt tárgy a költőben a keménység képzetét ébresztette), másrészt a tárgyat konkrét térbe, a kövek világába akarta helyezni. A vers első részének tehát mindkét lehetséges értelmezését képzavar (s közhelykép) gyengíti, s így egyik sem illeszkedik megnyugtatóan, simán a vers egészébe. De mivei az első értelmezésben a képzavar esztétikailag az egész részt érvényteleníti, a máso dikban viszont csak egy szervesen nem kapcsolódó mellérendelést, én ez utóbbit ve szem kiindulási alapul. E szerint a strófa érvényes részében mintegy felvázoiódik. bevezetődik a teljes vers két síkja: a későbbiek során leírt természeti tárgy képe, s azok az érzések, képzetek, amelyeket a tárgy a költőben keltett (keménység, kitar tás, megmaradás stb.). A második, harmadik, negyedik és ötödik versszakban a tárgy tovább konkretizálódik. A második versszak is névszói állítmánnyal kezdődik; Iszonyú: — mint versnyi-.mély kutak csöndje, amely a fülben már-már zenévé omlik . '
