Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus

iFccľMiiôrsvn:

TŐZSÉR ÄRPÄD

Szimbólum és szimbolizmus

A szimbólum elmélete és gyakorlata egy vers és két kritika tükrében

í.

Bábi Tibor hét fiatal költőnk verseit tanulmányozva arra a meghökkentő következte tésre jutott, hogy az öt évvel ezelőtt „pozitívumként elkönyvelt újításaik lényegében a szimbolizmus felújításába torkolltak” (A kilencből hét, Hét, 1976—77, 36—39. és 1—8. szám).

A marxista esztétika a szimbolikus ábrázolást „a művészi tükrözés áttett megoldásai közül a legszerencsésebbek” egyikének tartja, mert „egyszerre megfelelhet a legbonyolultabb, legelvontabb társadalmi összefüggések intellektuális tartalmai által megköve telt gondolatiságnak és a művészi érzékletesség követelményeinek”. (Vö.; Esztétikai kislexikon, Kossuth, 1969, 336—337. o.) Az „egyszerre megfelelhet” lehetőségén belül azonban a szimbólum valóságkífejező értékét illető vélemények megoszlanak.

Pl. Lukács György a szimbólumot — szemben a szerinte transzcendens-vallásos tartalmakat kifejező allegóriával — „a vallásos mágikus gondolati és érzelmi világ fennhatósága ellen folytatott valódi szabadságharc” fő esztétikai eszközének tartja. S ennek megfelelően a társadalmi fejlődés haladó formátumaival, az ókori görög demok ráciával, a reneszánsszal, a polgári és szocialista forradalmakkal hozza összefüggésbe. (Vö.: Lukács György: Az esztétikum sajátossága, Magvető, 1969, 697. és az azt követő oldalak.)

Szigeti József — Lukáccsal vitatkozva — az allegóriáról is s a szimbólumról is azt állítja, hogy a „kép és jelentés inadekvát viszonyának formái”, s hogy az előbbi „képtranszcendens jelentését” és az utóbbi „képimmanens sejtelmességét nem választja el feltétlen határ egymástól”. S ezzel kapcsolatban bevezeti a szimbólum normálformája kifejezést, amely alatt lényegében a szimbólum sejtelmességének, többértelműségének kizárását érti.

Nekünk — ha a normálszimbólum fogalmát vitathatónak tartjuk is, hisz maga Szigeti is elismeri, hogy a sejtelmesség az olyan egyértelműen haladó-forradalmi szimbólumnak is sajátja, mint Gorkij „viharmadara” (lásd uo.) — látnunk kell, hogy esetenként a szimbólum tartalma valóban lehet „szabadságharc” ellenes. Ismert — hogy mást ne mondjunk — a szimbólum történetének az a szimbolizmus néven ismert szakasza, mikor a szimbólum konkrét gondolatiságát, történelmi-társadalmi jelentését elvont eszmékkel helyettesítették, objektív-érzéki tartalmát a transzcendencia szolgálatába állították.

Mi magyarázná azonban — vonatkoztassuk most az elmondattakat Bábi Tibor észrevételére — ha a már szocializmusban született és felnőtt fiatal költőink a szimbólumnak ehhez az anakronisztikus gyakorlatához térnének vissza? Tény, hogy verseikben a szimbólum mint kifejezési eszköz az átlagosnál erősebben funkcionált, de a szimbólum — akár túlzott — használata önmagában még nem szimbolizmus. Hátha csak e szókép megközelítésének és kiaknázásának valami újabb, eddig még megfogalmazat- lan módjával kísérleteznek fiatal költőink?

A kérdés izgalmas s érdemes elemzés és elméleti vizsgálódás tárgyává tenni.