Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Hőskor és dilettantizmus
TURCZEL LAJOS HŐSKOR ÉS DILETTANTIZMUS Adalékok a csehszlovákiai magyar irodalom első szakaszának fejlődési nehézségeiről Többször és többen írtunk már arról, hogy az 1918-as államfordulat után kibontakozó csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésében milyen nagy akadályt jelentett a dilettantizmus. Szokatlanul nagyarányú elburjánzása elsősorban annak a történelmi kényszerűségnek volt következménye, melyet Fábry Zoltán a „semmi talajáról” való indulásnak nevezett. 1918 előtt az ún. Felvidék magyar szellemi élete — az erdélyivel ellentétben — teljesen Pest-központú volt, minek következtében az államfordulat bekövetkezésével az irodalmi életben is olyan vákuum keletkezett, melyet a felkészületlen kisebbségi társadalom nem tudott képzett erőkkel betölteni. A dillettantizmus elharapódzása a kisebbségi szellemi közvéleményben különböző reakciókat váltott ki. A konzervatív polgári irodalom irányító egyéniségei között voltak olyanok, akik a dilettantizmus eluralkodását az adott helyzetben (az irodalmi élet felkészületlenségében) törvényszerűnek látták, az irodalom nemzeti hivatásának szempontjából pedig egyenesen szükségesnek s hasznosnak tartották. Ezekkel az elvekkel már a húszas évek elején többen szembeszáltak. Elsősorban Fá'bry Zoltán, aki egy 1923-ban írott tanulmányában a következőket írta: „Értsük meg: olyan időket élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy létfeltétel, szükség az írott szó mint eszköz, de ez még nem szentesíti az írott szót irodalommá. Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. És a legnagyobb szégyen, az életképtetlenség legszomorúbb jele, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől kéne félteni magyarságunkat.” A Tűz szerkesztője és kiadója, a „dilettánsok sáskahada” ellen szenvedélyesen hadakozó Gömöri Jenő egyik pamfletjében szintén azt írta, hogy „a magyarságnak nem érdeke az, hogy akárhogy és akármilyen hangokon is, de magyarul énekeljenek csepűrágók, rímkovácsok, iparosköltők..., hanem az az érdeke, hogy csak ihletettjei énekeljenek.” Másfél évtizeddel később, az első irodalmi szakasz vége felé Féja Géza tollából olvashatunk a Fábryéhoz és Gömöriéhez hasonló nézetet. Több cikkében, kritikai felmérésében is határozottan elutasította azt az álláspontot, mely a dilettantizmusnak a kisebbségi életben való angazsáltságáért felmentvényt ad. A dilettantizmus elleni harcban a legeredményesebb munkát az 1918—19-es magyarországi forradalmak emigránsai végezték. Hogy a zsenge kisebbségi
