Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Turczel Lajossal)

masak vagyunk arra, hogy köztük az értékek kicserélését biztosítsuk és növeljük. Vé leményem szerint (és így gondolta Fábry Zoltán Is) ez a mi szellemi életünknek igen fontos többlete, internacionalista plusza.

• Igen, s itt idézhetjük is Fábry Zoltán egyik, több mint tíz évvel ezelőtti vallomását: „Mi egy olyan iskolát abszolváltunk, melyet mások nem jártak ki, melytől mások elestek. Itt vizsgáztunk le egy olyan szerepből, tantárgyból, melyre helyzeti adottságunk realitása predesztinált: híd voltunk, híd lettünk és maradtunk. A híd-szerep tehervállalás, többletvállalás: az egymást vállalás tudata.” De valamivel alább már keserű szájízzel jegyzi meg: „Es ki hallotta meg ezt rajtunk kívül, ki ismer minket így, ki tud rólunk, hídszerepünkről, és ki az, aki példánkat mintaként, szinte csodaként idézi?! Csodabogarak voltunk, csodabogarak maradtunkI Vox humana népe: egy magunk ajándékozta jelző elszigeteltjei. »Emelkedett elképzeléseink« magunkra hagyatattjai!” Tény, hogy a hídszerep, a többletvállálás eszméje, már a kezdetektől fogva át- meg áthatja a szlovákiai magyarság irodalmi és szellemi életét, gondolkodását. Fábry keserű kifakadd- sának azonban mindenképpen helyt kell adnunk s el kell fölötte gondolkodnunk...

— Az adottság és a gyakorlat, az elv és a megvalósítása nem mindig fedik egymást. Kisebbségi helyzetünk révén a híd-szerep adva volt számunkra a két világháború közti időben is, de az akkori politikai viszonyok, a Horthy-Magyarország és a masaryki— beneši Csehszlovákia szembenállása ilyen viszonylatban is nagy nehézségeket jelentettek. Haladó irodalmunk a nehézségek ellenére vállalni merte azt a feladatot, amit Fábry „szlovenszkói küldetésinek: az elnyomott magyarországi progreszió támogatásának nevezett — ami igen jelentős erkölcsi többletet adott akkori kisebbségi életünknek. A szocialista jelenben az értékek kicserélése, „forgalmazása” előtt elhárultak az elvi akadályok és a statisztikai felmérések ma már nagy eredményekről tanúskodnak. Mindez nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban — a szellemi csere arányai és minősége tekintetében stb. — ne lennének, lehetnének még javítanivalók. A közös kiadás intézménye és a Madách Kiadó aktivitása e téren is jó garanciának számít. Az értékek eddigi cseréjében az kifogásolható a legjobban, hogy a nemzetiségi irodalmunk iránt szlovák és cseh részről alig mutatkozik érdeklődés.

• Hadd forduljak most már közvetlenül a kritikushoz és irodalomtörténészhez. ÍRÁS ÉS SZOLGÁLAT című könyvének fülszövegében, irodalomkritikánk közel másfél évtizeddel ezelőtti helyzetét és feladatait elemezve, ezt olvashatjuk: „Most, hogy az igényi és a mércét fokozatosan feljebb emeljük, számolnunk kell azzal, hogy irodalmunk kritikai összképében aránytalanságok állnak elő, s a szükségszerűen megnövekedett kriti kai igényesség egyes művek és írók értékelésénél az igazságtalanság látszatát kelti majd. A megbillent egyensúlyt, az ellentmondásossá vált értékhierarchiát csak az egész eddigi irodalmi termés újraértékelése állíthatja helyre.” Követelése nem vesztett idő szerűségéből. A 'harmadvirágzás kezdeti szakaszának, annak ellentmondásossá vált értékhierarchiájának újraértékelésére mindmáig nem került sor.

— Amit annak idején írtam, nagyon komolyan gondoltam, s nagyon komolyan gondolom ma is. De akkor még nem láttam összefüggéseiben ezt a problémát, illetve nem jutottam el annak fölismeréséig, hogy a harmadvirágzás irodalmának első szakaszában komoly értékhierarchia nem alakulhatott ki. Azóta már többször rámutattam arra, hogy 1948 februárja után valóban a semmiből kellett újraindulnunk. A háború és az azt követő történelmi változások, valamint a lakosságcsere szinte az egész értelmiségünket, köztük a sarlósokat is, elsodorta tőlünk. Az újrakezdésben így csak két-három tapasztalt emberre támaszkodhattunk. Ebben a helyzetben csak azt hangoztathattuk, ‘hogy a mennyiségi alapok megteremtése az elsődleges feladatunk, s csak erre építhetünk minőséget. Ez pedig természetesen nem történhetett meg néhány év alatt, hanem hosszabb időt igényelt. Ha pedig szükségszerűen a mennyiség biztosítása volt a célunk, magától értetődik, hogy az értékhierarchia kérdését nem vethettük föl olyan élesen, mint ahogy azt egyesek mostanról, irodalmunk jelenlegi fejlődési fokáról visszanézve, utólagosan elvárnák. Az persze már más lapra tartozik, hogy a mérce megemelésével nem késtünk-e meg néhány évet, s a kérdést így fölállítva, elfogadom a rám eső részt a felelősségből. Ráadásul nem is voltam született kritikus-alkat. Ismeretes, hogy olyan pedagógus-kritikusnak neveztem magam, aki nem akar többet, mást, mint segíteni és nevelni. Mikor aztán alapos helyzetfölmérés után és tele jószándékkal meghirdettem a mérceemelés programját, csakhamar rádöbbentem, hogy a pedagógiai kri tikáról meglehetősen nehéz lenne átállnom. Azóta kritikát már alig írtam, illetve