Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - KRITIKA - Varga Imre: Két gyermekkönyv

nekdochés jellegűnek fogja föl. „Felfedezésében” nincs egyedüli Olyan elődökre támaszkodhat, mint Jakobson, aki a szinekdochét a freudi sűrítéssel, kóndenzációvai azonosította; Gelb pedig az írás alapjában fedezte fel a rész az egészből viszonyát. Hogy Páskándi elképzelésére mennyire hatott a liége-i csoport munkája, a szinekdoché-kuta- tás, hogy mit hasznosított a legújabb szemiotikái eredményekből — voltaképp mellékes kérdés. Kimutatható volna, hogy melyik költemény építkezik konjunktív és materiális módon, és melyik választja a diszjunktív és konceptuális felbontást; mikor gyakoribb a partikularizáló anyagi szinekdoché és mikor az általánosító — mindez azonban nem hallgattathatná el aggályainkat.

Nevezetesen, hogy a szinekdoché „felfedezése”, amennyire megtermékenyítheti a fogalmi kifejezés módszereit, amennyire mint eszköz célhoz vezethet, annyira elszegényítheti az ember- és társadalomszemléletet, annyira elégtelennek bizonyulhat világmagyarázó abszolút elvként. Ám aligha reális veszélyek ezek. Páskándit megóvja tőlük öniróniára hajló természete, vonzódása a groteszkhez, játékoshoz. Egy csipetnyi humort még akkor sem lehet eltagadni tőle, amikor a legkomolyabban beszél a szinek- dochéról. A másik biztosíték „a modernség mint szekta ... / Sohasem érdekelt. / Csupán mint hadgyakorlat: felkészülés igazi csatára” f 148 Alakzatok). Az olvasónak most már „csak” abban kell hinnie, hogy Páskándi nem jár úgy, mint legújabb drámáinak hősei, Demeter és Szelim, Ludas Matyi és Döbrögi, akik addig készültek a harcra, míg „távollevők”-ké nem lettek, míg rá nem döbbentek: a csata lezajlott nélkülük. Aztán pedig már nem látták az értelmét semmiféle küzdelemnek. (Magvető, 1976).

Dúdor István: Prágai motívumok, 1976