Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - MŰHELY - Varga Imre: Tanuljunk meg kérdezni végre
Tanuljunk meg kérdezni végre A hagyományos lírai közeget elhagyó költők, számra és versek mennyiségére nézve is vastagabb csoportban az Egy szemű éjszakában jelentkeztek. (A „lírai közeg” ugyan sokunk versében vissza-visszakerül, mutatva, hogy a tézis és antitézis ideje tart még, messze állunk az összegzéstől.) Az említett hagyományos lírai közeg az „egyszeműsök” első rohamával egyidőben — de talán egy történelmi villanással korábban is — a középnemzedék verseiből is el-elmarad. Leginkább Tőzsér Árpádéiból majd Gál Sándoréiból és Cselényi Lászlóéiból is. Mi marad a papíron ezek után, mi maradhatott? Az új líratörvények szerint alakított képek és képek és képek. S a képeket összetartó irónia, érzelem, gondolat. Erről a jelenségről még nem írtak tanulmányt, kritikát is csak egy-egy verskönyvről, főleg recenziók kóstolgatják a témát, jobb-rosszabb ízlelőképes- séggel. Az „egyszeműsök” kritikusai adósok máig is egy-egy összefoglaló esz- szével, nemzedéki vallomással, ami az első mondatban megidézett jelenségről szólván oda állna a helyére. E kissé elnyújtott (mert másoktól késleltetett) váltás jegyzőkönyvét máig sem kapta meg az olvasó. A késleltetés seregnyi oka közül most egyet-kettőt mondok csupán: a nemzedéki ellentétek álcájában jelentkező dillettantizmust, kiadói és lapszerkesztői idegenkedést az új gondolattól. Ezekről a gondokról-bajokról sem írt senki annak idején, s hallgatók, gőgjükbe burkolózók vagy tájékozatlanok így lettek segítői az irodalom mozgását körökbe beterelni szándékozóknak. Nem a régi sérelmek fölébresztését akarom: csupán mondani — mások nevében is —, hogy mennyi mindenről lemaradtunk. Európai szövetséget óhajtozó költőket hurrogtak le, s mikor mi európai műveltségről vitáztunk, belénk mart a provincia minden harapós kritikusa. Mennyi mindenről lemaradtunk, kedves olvasó, kedves magyartanár, kedves értelmiségi! És mondom, mondom, ha mások ricsajoznak köröttem,- akkor is. Mert szólnom kell. Űjabb magyar hangokat hallani megint kis hazánkban, szólnak elnémíthatatlanul fiataljaink. Ami új lesz itt nálunk, azt a fiatalok fogják köztünk elterjeszteni. Bearanyozott nagyságokról leverik majd a mázt, s maradnak azok kopottak, szürkék, természetük szerint. A hagyományos lírai eledelre áhítozók gyomrát megint megfekszi ez az újabb fogás. Talán be sem veszi szalonnához, vereshagymához, gulyáshoz szokott gyomruk. A föltétlen bizalom és a jó versek fölötti örömöm nem ragad túlzásokba. Tudom, fiatalokról, nagyrészt frissen elindultakról lévén szó, ELŐLEGEZNI szokták a BIZALMAT, ami egyértelmű a „csináljátok nálunk nélkül” elhárító mozdulatával vagy a hátat fordítással. Csináljátok nálunk nélkül, lap nélkül, tanácsaink nélkül, segítségünk nélkül, ELŐLEGEZETT BIZALOMMAL, de előlegek nélkül, könyvkiadói szerződés nélkül, kritikáink nélkül. Vajon észreveszi-e a kritika (a fiatal kritika), hogy a lapunkban közölt versek már nem az „egyszeműsök” imaginációs receptje szerint készültek? S ész-
