Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - Grendel Lajos: Tanügy (elbeszélés)

most, ebben a pilalnatban elmennék az ország legeldugodtabb, legelmaradottabb falujába, csak innen el. El minél előbb! Kiver a veríték a gondolatra, hogy ebben a városban kelljen leélnem az életemet. S ettől a pillanattól fogva megint másképpen látom a dolgokat. Minden keserves tépelődésemnek az az oka, hogy nem bírom itt tovább. Gyűlölöm az igazgatót, minden vágyam az, hogy rajtakapjam valami disznóságon. Ellenállhatatlan, letörhetetlen vágy él bennem elpusztítani, lehetetlenné tenni bármilyen eszközzel. Danisnénak igaza van, tennem kell valamit. Más fényben látom a dolgokat, lehetséges, hogy minden úgy van, ahogy az igazgató állítja, s csupán azért vádolom őt, mert gyűlölöm. Elfogult vagyok. Elfogult a fiú iránt, és elfogult az igazgatóval szemben. Keserű felismerés, szégyellem az előbbi gyengeségemet, hogy képes voltam engedni az érzelmeimnek. Valóban nem tudom, mihez kezdjek. Legjobb, ha abbahagyom.

Délután mégis teszek egy utolsó kísérletet. Felkeresem az igazgatót. Bejelentés nélkül megyek fel hozzá, pedig illene telefonálnom, s hogy nem teszem, hozzátartozik a tervemhez. Meg kell őt lepnem a látogatásommal, készületlenül kell, hogy érje. Sok reménnyel nem kecsegtet az expedíció. Danisné a fejét csóválja: maga tisztára holdkóros az utóbbi napokban. Nevetek rajta. Legalább nevetni is látom egyszer, mondja. Az igazgató a hegy alatt lakik, összevissza bolyongok a szögletes utcácskákban, amíg megtalálom a házát. Becsöngetek hozzá, sokára jön csak elő, de széles mosollyal fogad.

— Ejha! — rikkantja. — Hát önt mi szél hozta?

— Még az ősszel mondta valaki, szívesen veszi, ha meglátogatják.

— De még mennyire szívesen — feleli. — Amióta a feleségem meghalt, egyedül élek itt a házban. Rokonaim nincsenek, mert én is csak olyan jöttment vagyok a városban, mint ön. Régi jöttment — teszi hozzá rögtön.

Este hétig nála vagyok, várom, hogy csoda történik, várom, hogy leleplezi magát. Rögtön megállapítom, hogy elbűvölően intelligens. Legalább is azokhoz viszonyítva, akik körülveszik. Ég és föld. A meglapuló, sunyító tanári kar az unalmas privát ügyeikkel, a görcsös félelemmel, ahogy a maguk kis poros, parlagi szellemi háztájiját védelmezik ebben a civilizációtól elrugaszkodott kisvárosban, a képzelt kiváltságaikat, meg mindent. Undorító. Hozzájuk képest a Parnasszuson érezheti magát az ember az igazgató lakásán és társaságában. Beszélgetünk. A görög-római művészettől kezdve a magfizikáig mindenről. Kivéve az iskolát. A dolgozószobának is használt nappaliban vagy ezer könyv. Kávét főz, cseresznyepálinkát vesz elő, egy pillanatig sem érezteti a bizalmatlanságát velem szemben. Lenyűgözően kedves és barátságos. Nem szereti a várost, nem szereti az embereit, fölöttük érzi magát, nem alaptalanul. De az iskolát hagyjuk. Az iskola nem. Hiába terelem többször is ebbe az irányba a beszélgetésünket, lehurrog. Hallani sem akarok az iskoláról. Az iskola hivatal, mondja. Ilyenkor nyáron sokat kertészkedik. Kivisz az udvarra, megmutatja a rózsáit. Egészen feloldódom mellette. Úgy beszél velem, mintha ki tudja mióta, a legjobb barátok volnánk.

És valami mégsem stimmel. Nem szokásom képzelődni, ám az első pillanattól fogva, ahogy beléptem, biztosra veszem, hogy nincs egyedül a lakásban. Megérzés? Nem szeretek irracionális fogalmakkal dobálódzni. Amit a lakásban látok, minden önmaga egyelőre. A könyvtár, az íróasztal, az itatóshenger, a ceruzák, töltőtollak és radírgumik, az asztal, a székek, a szekrény, a kávé, a kávé íze és illata, a függönyök, a szőnyeg, minden önmaga, mert először vagyok a lakásban, először látom, hallom és tapintom, ami ez a lakás, nem tudom, milyen volt tegnap, sejtelmem sincs róla, milyennek látnám holnap. Nem tudok viszonyítani, ezért észre sem vehetem, ami másodlagos vagy ami szokatlan. Először szippantom be a szagát, ős máris eldöntőm, sokszor eljö