Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - Grendel Lajos: Tanügy (elbeszélés)

Az igazgató azonban barátságosan fogadott, említést sem tett a délelőtti mulasztásomról. Konyakkal kínált, és kávét főzetett. Elejét kell venni a nagyobb botránynak, mondta, különben valamennyien nagy bajba kerülhetünk, kivált mi ketten. A gyerekek úgyis megússzák. Mi vagyunk felelősek értük, az osztályfőnök és az igazgató.

A fiú az egyik legkedvesebb tanítványom volt. Az osztály egyharmada falusi, közülük való volt ő is. Mivel a tanítás legtöbbször fél kettőkor befejeződött, s a legkorábbi vonatja csak négy óra után indult, a fiú elkísérte néha a lányt a városba. Én is többször láttam őket együtt, hol a cukrászdában, hol egy üzletben. Néha csak ődöngtek az utcán, a fiú elkísérte a lányt hazáig, aztán elácsorogtak a kapualjban, végül a lány kísérte ki a fiút az állomásra. Ez minden, amit tudtam róluk, a többi mendemonda. Feltevések, mivel a tények és tanúk hiányoztak hozzá, s ezt az igazgató is kénytelen volt belátni. Éppen ezért kell kideríteni az igazságot, dünnyögte, s ez az ön feladata. Annál is inkább, mivel hagyta idáig fajulni a dolgokat, holott tudott róluk. Kellemetlen ügy, feleltem, de véleményem szerint a fiúnak semmi köze az egészhez. Nono! ... Az igazgató szerint tapasztalatlan és indokolatlanul jóhiszemű vagyok. Tisztán akarok látni, hajtogatta. Nem tűrhetem a zavart ős rendetlenséget az iskola jóhírét veszélyeztető dolgokban.

Másnap délután lehívatott engem meg a fiút az irodájába, a lányt azonban nem, s amikor ezt furcsálltam, azzal tért ki, hogy a lányt nem szabad ilyen állapotban meggyötörni. Elvégre élet születik benne. Én beszéltem a fiúval, az igazgató egyszer sem szólt közbe, a kihallgatás egész ideje alatt némán trónolt az íróasztala mögött, egy-egy jóindulatú félmosollyal igyekezve a pártatlanság látszatát kelteni. Én a szoba másik sarkában ültem, a piros bőrfotelben egy dísznövény hatalmas levele alatt, a fiú pedig valahogy kettőnk között állt. Velem szemben, az igazgatónak azonban félig háttal, ami nagyon zavarta őt. Rögtön a tárgyra tértünk. Ismertetem a fiúval a tényállást, meg hogy miért kézenfekvő elsőként ővele tisztázni a körülményeket. Arra számítottam, hogy a fiú körömszakadtáig védekezni fog, s akkor nekem is alkalmam nyílik a manőverezésre. Szabotálni a szerepemet, ez az egyetlen esélyünk. A fiút azonban megfélemlítették, ez az első pillanattól fogva világos volt.

— Én tettem — vallotta be habozás nélkül.

— Súlyos hibát követtél el — feleltem.

Az igazgató odament hozzá, és atyáskodva megveregette a vállát.

— Az őszinteség enyhítő körülmény... De csak enyhítő körülmény, egy arasszal sem több.

A fiú kérdezés és köszönés nélkül kirohant az irodából, és én engedélyt kértem, hogy utána mehessek. A vécében találtam meg, a falnak dőlve sírt, vállait rázta a zokogás. Ügy nézett rám, hogy sohasem felejtem el a tekintetét. Elrohant, még mielőtt bármit is szólhattam volna hozzá. Ekkor határoztam el másodszor, hogy csomagolok.

— Nem csinálom tovább — mondtam az igazgatónak.

Meglepődött, de a hangja nem volt kifejezetten barátságtalan.

— Nem is kell, hiszen már minden tisztázódott. Meglátja, néhány nap múlva elfelejtjük az egészet.

— Kegyetlen játék volt.

— Jó — mondta az igazgató. — Amit viszont a fiú elkövetett, több holmi diákcsínynél.

Este Danisné, a háziasszonyom bejött hozzám kérdezősködni. Bizonyára vannak nála fecsegőbb és pletykásabb öregasszonyok is, én mégsem szeretem, mert mindig nagyon jólértesült, akárki másnál hamarább szerez tudomást arról, ami a városban történik, de hogy hogyan, arról sejtelmem sincs. Végig