Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - Varga Imre: Attis, Delelő (versek)

Reggel ébred az ifjú,

ébred a kis nő, sebe fáj, szava jajdul:

vékony a hangja, puha alt.

Fölugrik Attis, lefut a partra, nézi a tenger háborgó hullámait.

Reménységem is mozdul a vízzel...

Szálljon el rossz álmom,

síró szavam, tenger, tehozzád fordul,

ha sorsom lészen szolgasors,

király vessen nyakamra igát

s ne Vénusz-gyűlölő

égi lényű nő.

Kübelé látja a kesergőt, arany-vörös szőrzetű oroszlánt küld ijeszteni a partra.

S az állat bozontos farkával csapkodva önmaga hátát, megdiihösül, s ordít, Attisra rohanva, s rátör ebből az asszony-férfira a téboly, fölpattan, s táncolva fut az égi lényű nő erdejébe vissza.

Delelő

Romlott szervekkel, leköpött tervekkel áll a férfi.

Igaza ha van, mégis igaztalan. Vigasza ha van, úgy is vigasztalan.

Mondod mégis: igaz, s rímként csendül rá tüstént a vigasz.

S mondod: a hazugságot száz hajadon hajával, száz szűznek szőrével, fehér fonállal kötözzék meg. Nem igaz, az igaz nem vigasz. S mert gyönge mind az anyag szakadnak a kötelékek.

Haj, szőr, fonál megszakadhat, soha nem az ének.

Parancsold a halálnak s a halál minden rokonának, betegségnek, nyavalyának, hogy meg ne akadjon húsodban, se csontjaidban,

semmiféle tetemeidben meg ne akadjon.

Áll a férfi, sejti, érzi, igaza ha van, úgy is vigasztalan, vigasza ha van, az is igaztalan.

77. jan. 28.

A halál elébe! Úgyis írmagtalan. Halálod ha lesz, az is haláltalan.