Irodalmi Szemle, 1977

1977/6

mindig egy komplexebb jelenség is izgatott: egy-egy nemzedéknek a művészeti életében (az írók, költők és más múzsákat szolgáló művészek mellett] milyen szerep jut a képzőművészeknek? Munkáik milyen erővel, hangsúllyal vannak jelen? Milyen — és milyen lehetne! — a termékenyítő kapcsolat irodalom és képzőművészet között? Milyennek kellene lennie? Egyáltalán, ismerjük-e eléggé egymás dolgait, sőt, akarunk vagy képesek vagyunk-e tudni egymás műveiről? Munkáinkban van-e valamilyen közös jegy, közös tartás; akarásainkban van-e hasonlóság? Egy-egy költő versei mellé odaállíthatjuk-e egy-egy képzőművész munkáit, mint egymással rokon vagy egymást kiegészítő művészetet?

A kérdések burjánzó sűrűjéből is kimagaslik egy különös virág feje, a tüskés kaktuszé: ha bántani akartok, szúrok de szúrok akkor is, ha közömbösek maradtok — szúrom körben a levegőt.

Pedig a fölsorolt kérdések fontosak. Fontosak, mert megválaszolásuk közben nagyon sok érdekes, izgalmas, megnyugtató vagy éppen nyugtalanító következtetés születhet. Fölerősítheti az olykor el- elakadó és elapadó egymás iránti érdeklődést, vitákat indíthat, tudatosabb munkát teremthet.

Mindennek a gyakorlati megvalósulása elsőrendű feladat lenne. Fiatal képzőművészeink — költőinkkel és íróinkkal