Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Mészáros László: A jövő valósága (befejező rész)

századunk tudományának a fejlődését nem a múlt század utolsó harmadának akadémikusai határozták meg, hanem az olyan ismeretlen személyek, mint például Curie, Einstein és Wiener. Az általuk feltárt úton aztán szinte naponta új és új meglepetések születnek. Az ismert elemi részecskék száma például egyre növekszik és már régen a múlté a Bohr-féle atommodell. Az anyag elemi szintjén nincs állandóság; minden csupa változás, mozgás. Egyidejűleg a makroszféra végtelennek hitt terét is lassan képesek leszünk belátni: világunk véges. A lényegre e.gy olyan egyszerű kérdés tapintott rá, hogy miért van éjszaka sötétség? Az Olbers-féle paradoxon ugyanis az általunk még megfigyelhető világegyetem határának a problémáját feszegeti. Wilhelm Olbers, brémai orvos és csillagász már a múlt század elején így fogalmazott: ha a világmindenség végtelen nagy és ha ebben a mindenségben mindenütt átlagosan annyi csillag van, mint az Univerzumunk látható részén, akkor valójában az égbolt minden pontján egy csillagnak kellene látszania. A távolság miatt természetesen gyöngül a fény, de ha a világegyetem végtelen nagy, akkor az égbolt minden pontján végtelen sok csillagnak kell egymás mögött állnia, s ezért az éjszakai égboltnak éppoly világosnak kellene lennie, mint a nappalinak. A valóságban azonban nincs így, tehát valahol helytelenül érveltünk. A feleletet csak a modern csillagászat találta meg a táguló világegyetem gondolatának érvényesítésével. Világunk véges, és az ősrobbanás (Big Bang) óta eltelt kb. 15 milliárd év alatt egyre tágul (Doppler-effektus). Világegyetemünk kezdetének kozmológiai tényéből azonban nem holmiféle misztikus „tények” következnek, hanem mindenekelőtt az, hogy a mi világunktól magasabb rendű világok is létezhetnek. Metagalaktikánk kezdete nem az „anyagi világ” abszolút kezdetét jelenti, hanem csupán az általunk megfigyelhető és megismerhető anyagi világ kezdetét. Ez a világ azonban körülbelül úgy aránylik az emberhez, mint egy atom a földgolyóhoz.

8. 6. E. Recami és R. Mignani olasz fizikusok nemrég arra a következtetésre jutottak, hogy a speciális relativitáselmélet matematikai alapját alkotó Lorentz-transzformációk nemhogy kizárnák a fénynél sebesebben mozgó objektumok léteizésének a lehetőségét, hanem ellenkezőleg, alapot adnak az ilyen objektumok létezéséhez (H Nuovo Cimenta; 1974/1; Korunk; 1974710). Az új elmélet szerint a világ kétféle objektumból, a fénynél kisebb sebességű bradionokból és a fénynél sebesebb tahionokból áll. A fénysebességnek határjellege van: a bradionok felső és a tahionok alsó. határát jelenti. Vagyis a nulla és a végtelen sebességek egymásnak megfelelői, illetve szimmetriái, azaz a nulla sebesség a bradionok számára ugyanaz, mint a végtelen a tahionok esetében. Az olasz fizikusok „dualitási elve” kimondja, hogy ha a tahionok világában azonos objektumok léteznek, mint a bradionokéban, akkor azonos fizikai törvények is uralkodnak. A második bevezetett elvük pedig a „tahionizációs elv”, amelyből az következik, hogy valahányszor egy bradionikus rendszerben tér jellegű intervallumról beszélünk, a tahionikus rendszerben ez idő jellegű intervallumként nyilvánul meg — és fordítva. Ezek szerint például egy pozitív töltésű bradion egy tahionikus rendszerben negatív töltésűként, a saját antirészecskéjekérnt jelenik meg, vagy például az egyik világ elektromos töltései a másikban mágneses töltésekként viselkednek. Mindezek a következtetések, bármennyire meglepőek is a tér és az idő dialektikus ellentétét hétköznapi módon érzékelő tudatunk számára, ma már az elemi részecskék világát kutatók komoly tudományos munkájának eszközei, ahol az egyes részecskék „eltűnése" és „újjászületése” mögött a vázolt összefüggések sejthetők.

8. 7. A. C. Clarke szellemes megfogalmazásában a jövővel kapcsolatban az egyetlen bizonyos dolog az, hogy mindenképp fantasztikus lesz. A tudományos-fantasztikus irodalmat némileg ismerők számára például Berry következő tízezer éve nem is olyan íantasztikus. Gondoljunk csak arra, hogy őseink ezer éve még valahol az ázsiai sztyeppéken nyargalásztak és a nyereg alatt puhították a húst. Mint már rámutattunk, az emberiség fiatal és sok millió éves jövő áll előtte. A kimondottan fantasztikus lehetőségeket kutatva aztán az egyén szempontjából sokszor vonzóbb a halhatatlanság problémája, mint például a más világok kapuinak a keresése. Érdemes elgondolkodnunk a kérdés fölött. Műszakilag ma már nem elképzelhetetlen, hogy néhány év múlva gyufásdoboz nagyságúra építik majd az olyan elektronikus memóriákat, amelyek az