Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - NAPLÓ - Varga Imre: Hit és tudás párbeszéde

Kevesen értik az ország peremein követelőző nemzetiségek — szlovákok, szerbek — szavát. A politika és az irodalom elmarad az élettől. A közélet és literatúra a reformkorban majd a szabadságharc idején egymás segítői, a XIX. század derekától cinkosokká váltak. Jól fizetett költőcskék lepik el az országot (akkoriban a verseskönyvért hivatal járt) s a szónoki emelvényen az említett rimfaragók révén rövidke halhatatlansághoz jutott politikusok halandzsáznak. Politikusok? A politika tudománya a Becshez, azaz a királyi házhoz való alkalmazkodás módjait és a közjogi csatározásokat jelentette, az irodalom meg a fölhigított, meghamisított népiességet, operett-magyarkodást, politika sodrásával irodalomba jutott húrpecérek kereseti ténykedését. Az irodalom és politika — a gyáva kor gyakorlata szerint — mélységesen hallgatnak az új polgárokról, qem beszélnek a proletariátusról. Annál többet a parasztról, mármint a Petőfi korabeliről. A nép uralkodóvá vált az irodalomban, de nem a politikában. Sorsukat más irányította, akárcsak azelőtt. De valóban a nép a hőse akkori népszínműveiknek? S a népiesch verseké? S valóban a hazát féltik a dobogón ágáló szónok- hazaffyak? Nem, a színpadi paraszt nem a falusi pór hangján beszél. A népiesch versek azt a vadpusztát dicsőítgetlk, amelyen járható utakat kellene már építeni. Azóta is alkalmazott módszer: úgy beszélni valamiről, hogy nem arról beszélnek, s ezzel az ügyes-bajos dolgokat megoldás helyett — fölszámolják. A bajokat elhallgatni, annyi mint tetézni a rosszat. Igaza van a korról szóló egyik munka szerzőjének: a lótuszevők ideje volt az az időszak.

Vajda négy évvel volt fiatalabb Petőfinél, a költőnél, aki lelkesedve szólította a vasútépítőket: Száz vasutat, ezeret! Csináljatok, csináljatok! A négy évvel fiatalabb túlélő pedig már tanúja volt a vasútépítő társaságok panamáinak. A világszabadság harcosát ledöfték Segesvárott, ő nem érte meg eszményei megcsúfolását. Vajda igen, látta a reformok csődjét, meg Is írta, de igazságában nem talált magának társat. Az ország lelkesedett, ki hallotta volna a szavakat, hogy az indusztrializáció az államfönntartó réteg, a nép sorsán mit sem változtatott. Az elnyomás nem szűnt meg, csupán új álcát öltött. Hiába lett nagyobb a kalitka, ha ajtaján be volt tolva a retesz.

Vajon mit tett a meg nem alkuvóval, ezzel a végtelenül egyenes emberrel egy szivéig romlott, álszent kor? Hetven év eföldi élet boldogabb korokban sem csekélység, az igazat szólókra mindig rájár a rúd. A romantikus természetű poéta hogyan vészelte át minden romantika megcsúfolását, az eszmék és jelszavak inflációját?

A férfi Vajda ijesztő dolgokra riad. Arra például, hogy a világ dolgait jelentő szavak már nem azt jelentik, amit addig hosszú időn át. A szabadság nem szabadságot jelöl, hanem személyes csetepatékat, birtokpöröket, a fejlődés is fedőnév, a pányvára kötött gondolatot, a géppé váló embert, a kisszuflájú firkászok kenyérharcait jelenti. A XIX. század hetvenes éveinek elejétől már ez is keseríti őt, nemcsak a szerelem s az elveszett haza.

Erős szenvedélyű embernek rajzolják meg őt. Aki nem érte be semmiféle pótcselekvéssel, indulatok nélkül — úgy érezte — lefokozott az élete. A „vágy Niagarája” magával sodorta a századvég sápadt szerelmeskéinek hoidfényben romantikázó csolnakát. Egyik versében szerelmét erdőtűzhöz hasonlítja. Ez a nagy lobogású erdőégés kegyetlen erővel emészti el azokat a kiszáradásnak indult fákat, amelyek közt a kortárs költők szlvükhölgyével andalogtak, miközben madárkák hangicsáltak a lombban. Vajda erdeje vad tűzben áll, a vész szikrafényes füstje fölgomolyog az égre s „fészke fölött vijjog, rí a kétségbeesett madárraj”. S van-e olyan szerelmű nő, aki elviseli az erdőtűz közeiét? A költő ismerte vágyait, szerelmének lángját azonban sohasem srófolta kisebbre. Teljeset akart mindenben. De tudta azt is, hogy vágyai kielégíthetetlenek, s szenvedélyét mégsem oltotta ki. Tomboljon csak, lobogjon! így vált aztán a szerelmi lángolás —• kitörés hiányában — belsőt marcangoló tűzze, minden idillt riasztó elemek tombolásává: tépelődéssé, átokká, kínná és gondolattá.

Politika, szerelem. Vajda mindkettőben csalódott. A hatvanhetes kiegyezés újabb reménytelenséggel szólt bele életébe. Szerelmes verseinek áradása ekkor egy időre megapad, hazafias verseket ír — számra ezt is keveset. A Luzitán dal két részét ekkor veti papírra. Szerelemből politikába, politikából szerelembe — megnyugvást sem itt, sem ott nem talál. Késői házassága — 53 éves, mikor feleségül veszi a húszéves Bartos Rózát — nem sikerül. Másfél évi együttélés után egy bécsi útjuk során feleségét az osztrák fővárosban hagyja. A költő nem családi életre termett. Elképzelem, hogy