Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Kovács Magda: Lujza utca három (novella)

ségre. Agyam kitisztult, egyszerre tudtam, hol maradt abba az életem, az álom és az ébredés utáni könnyelmű víziók kiestek belőlem. Szigorúan néztem a konyhaajtó felé, és elhatároztam, hogy visszakérem Margittól a pénzt.

— Istenem — mondtam, amikor beléptem a konyhába —, kissé elaludtam.

— Istenem — sóhajtotta Margit. Lujza is mondta, hogy Istenem, Imró bácsi, aki szokatlanul izgatottnak látszott, csak bólintott. Nagyon örültem, hogy ilyen egyöntetűen meg tudtunk állapodni, pillantásommal biztattam őket, hogy akkor maradjunk is ebben.

Ebben maradtunk. S emígyen felhangolt lelkiállapotunkat véglegesítettük az egész nap folyamára. Margit a sparhelt körül foglalatoskodott, illatos fahasábokat dobott a tűzre. Nem haragudtam rá, hisz megegyeztünk abban, hogy Istenem, és azóta már nem akartam visszakérni a pénzt. Lujza harisnyában ült a sezlon szélén és egy rózsafűzért morzsolgatott. Imró bácsi az asztal mellől mintha alkonyatl égbe nézett volna, ahol egyszer felfedezett valami szokatlant. Néhányszor megpróbálta velünk közölni, de csak addig jutott, hogy felemelte a kezét, azután csalódottan visszazöttyentette a görbebotját szorongató másikra.

Már elmúlt dél, amikor végre megebédeltünk. Salátalevest és tojásos tésztát ettünk — salátával. Az előétel asztali ima volt, amit Lujza vezényelt. Később egészen hozzá szoktam, hogy Lujzán a legváratlanabb pillanatokban törjön ki a vallási őrület. Nagyon szép imákat tudott rögtönözni, főleg a szenvedésről. Amikor alacsonyan úsztak a város fölött a felhők, egész idő alatt a Szűz Mária szobor és az örökmécs előtt térdepelt, a sezlon és a ruhásszekrényem közötti házi szentélyében. Vonaglott, mint akit korbácsolnak, sírt és hosszas előadást tartott Istennek a szenvedésről. Ilyenkor bennem is feltört valami furcsa borongás, Imró bácsi és Margit pedig egymás kezét fogva ültek és nem mertek belenézni maguk elé a messziségbe. Lujza fájdalma csak az eső csendes kopogásával kezdett szűnni. Sajnáltam, de nem állt hatalmamban segíteni rajta. Az életén, ami elmúlt, nem segíthetett senki.

Ebéd után testületileg kivonultunk a mosókortyhába, hogy megnézzük Fánit. Kissé megrongált állapotban találtuk rajta a lepedőt. S lába — mintha csak le akart volna lépni a furcsa fekhelyről — a kőpadlón pihent.

— A patkányok! — kiáltott Margit és Lujza egyszerre izgatottan. Imró bácsi a karjait emelgette, mint egy madár, de nem tudta kimondani, hogy patkányok, hiányzott a fogsora. Mi ketten tehát nem szóltunk semmit. Sebtiben körülnéztünk, de patkánynak nyomát sem találtuk.

Lujza körbe-körbe forgatta néhai barátnőjét, de amikor vissza akarta tenni lábát a teknőre, Margit rászólt, hogy ne nyúljon hozzá, s elszaladt a nemzeti bizottságra nagy dérrel-durral. Reggel már jelentette, hogy halott van a háznál, ám eddig semmi érdeklődést nem nyilvánítottak iránta a felsőbb szervek. Margit az ilyesmiktől ki tudott borulni.

Mi hárman ott maradtunk kiszolgáltatva a hátborzongató képnek. Jobban mondva csak én borongtam, mert az öregeken nem látszott irtózat, inkább csak bosszankodás, hogy nem találtunk patkányokat. Majdhogynem vidáman fecse- résztek, láthatólag nagyon élvezték, hogy ismét más halt meg helyettük. Lassan én is összeszedtem magam, s leültem a küszöbre, mert Margit erősen ránk bízta, hogy el ne mozduljunk a helyünkről. A hullát azért gondosan kerültem tekintetemmel, csak a távoli sarkakat mertem szemlélni.

A patkányokkal később egészen közeli kapcsolatba kerültem, részt vettem a vadászásukban. Igaz, hogy nem öltem meg egyet sem. A látszat kedvéért utánuk dobtam valamit, hogy bekergessem őket a homályos sarkakba, ahonnét bántatlanul tovább menekülhettek a klozetton át a kanálisokba. Istenem, mi