Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - KRITIKA - Balla Kálmán: Gál Sándor: Tisztább havakra

Tterült, erőltetett sugalmazásában. A tömörebb harmincöt és az allegorikus belső terek után végre két igazi, vagyis egész verset kell említenünk: a tengert és az őszt [amely inkább négy darabból álló sorozat). A kötet eredményességét minősíti az a tény, hogy ezek a legjobbjai Gál egy régebbi, mindeddig legeltaláltabb és leghitelesebb formájának a felújítása-meg- őrzése révén keletkeztek — abban a formában, amelyet főleg a Szabad vonulásból ismerünk. Ez az erősen ritmikus szabad- ■verstípus azonosult legsikeresebben Gál gondolat- és képvllágával, lépett vele egymást felerősítő, egymásra rezonáló szerves kapcsolatba. A leghatásosabban ez közvetítette Gál Sándor világának belső mozgásait, emelkedéseit és zuhanásait, amelyeket e két versben szerencsésen, az örök mozgás motívumát találóan érzékeltetve konkretizált a tenger szimbólumában, amelynek folyékony közege szilárdságba, kőbe csaphat át, ám lényege nem változik — Illetve az ősz dinamikus, az átmenetiség pillanatait állapottá rögzítő képében, amely belső lüktetéstől, gondolat-ritmustól feszül. Az utóbbi, nagyobb lélegzetű versnek a szerkezete, részeinek egymásra következése is kidolgozott. A várakozást, szemlélődést megfogalmazó első rész mélyen költői, a felismerés eredével ható képet tartalmaz: „a domboldalon / maga a nap jön felém / s arany karókat üt / az érett szőlőtövekhez”. A következő részek a készülődés ellentmondásosságát, illetve az őszi virágzás, az átmenet dinamizmusát valósítják meg nyelvileg, a befejező sorok pedig egy új állapot belső fejlődését közvetítik: „át- csorgok magamon / s a tér gyümölcseit / törvénnyé érlelem”. A nagyszerű, részletesebb méltatást érdemlő kompozíciónak az egykori Napéjegyenlőség mellett a helye.

Hasonlóan összetett folyamatokat kevésbé sikeresen ragad meg a part és a vele kezdődő ciklus néhány verse (egy korty hajnal, nem az érkezők, ml élők). Az ok: az új hang, az új forma nem született meg — azaz, ami létrejött, hiteltelenebb, mert hígabb, bőbeszédűbb, nyelvíleg-gon- dolatilag laposabb, mechanikusabb verseket eredményezett a fentebb kiemelteknél. Ismerősek ezek a hibák a kötet elejéről, s két-három sikerült, szinte hibátlan darabnál (éjszaka otthoni táj, vihar, s talán a kötetzáró jelentés a f oly ónak] ebben a részben sem futotta többre. A ciklus még

egy kísérletet bemutat, a dalformát. E verseinek kötetvégi elhelyezésével talán szándékaira, vélt perspektíváira utal a szerző. Rossz irányba indulna, ha így tenné. A közölt darabok többsége, de még a sikerültebbek is (alkonyat madárral, lángtollú madár) rutinszerű, modorosán népieskedő összhatásukkal azt bizonyítják, hogy Gál nem az a költő, aki az alkotás szempontjából sajátjának érezhetné a folklórhoz kötődő forma- és képvilágot. Azt a gondolati igényt, amelyet Gál legjelentősebb értékének tudunk, s amely színvonalasan valósult meg a költő előző — meg kell ismételnünk: a mostaninál tartalmasabb — versesköteteiben, az effajta dalok nem bírják el. Legtöbbször meg sem kísérlik felmutatni. Több erőltetett megoldás, rímkényszer bizonyítja, hogy a népdal kötöttsége semmiképp sem „fekszik” Gálnak. Szerintünk sokkal termékenyebb lehetőségeket ad föl vele.

Gál Sándor eddigi költészetével, maradandó teljesítményeivel mércét állított fel Irodalmunknak, de önmagának is. Nem elégedhet meg azzal, amit mi sem, egy percre sem feledtünk el: hogy új verseskötete bizonyos, de ma már alacsony mércéket felülmúl. Egyet kell értenie velünk abban, hogy könyvét önmaga legjobb eredményeihez viszonyítjuk, sőt másokéhoz Is, és erre éppen korábbi, egyetemesebb mércével mérhető teljesítményei jogosítanak fel. Kötetét gondosabban kellett volna előkészítenie. így éppen az a gondolati réteg, az a hang hiányzik belőle, érthetetlenül, amelyet újabb lírájában legizgalmasabbnak érzünk, s amelyet korábban már megpendített: a jó értelemben vett közösségi tartalmú versek, amelyek népünk- nemzetiségünk leggyötrőbb, legsürgetőbb gondjaival, és szükségleteivel azonosulnak. Újabb termése alapján úgy sejtjük, hogy mindezt követelménynek — s szerintünk igazi perspektívájának — ismerte föl maga is. (Madách, 1976)