Irodalmi Szemle, 1977
1977/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Csanda Sándor, Jakab István, Kiss József, Méryné T. Margit, Mészáros László, Mózsi Ferenc, Püspöki Nagy Péter, Tőzsér Árpád, Turczel Lajos, Végh László: Ankét a szlovákiai magyar tudományosság fogalmáról, mai jelentőségéről, helyzetéről és jövőbeli feladatairól
dés így szól: — Társadalmi életünk melyik területén dolgozik? Tanító vagyok. Nemzetiségi tanítónak lenni annyit is jelent, mint naponta felülvizsgálni a tennivalókat, újra fogalmazni, árnyalni, dúsítani, egyre hatékonyabbá formálni a mondandót a tettekre ösztönző meggyőződés érdekében. Ezért a folytonos búvárkodás, innen az örökös kísérletező kedv, de az önmagunkkal szembeni meg nem elégedés nyugtalansága is. Régebben, mint a zene és képzőművészet, az irodalom és a történelem tanára egy komplex esztétikai tantárgy kikísérletezésével foglalkoztam. Ez lényegében kandidátusi disszertációm tárgya. Később a kétnyelvűség művelődési közegével kezdtem foglalkozni, mert beláttam: egy szélesebb kontextus felvázolása, illetve alapozás nélkül nem lehet, nem érdemes részkérdésekről tárgyalni. Az utóbbi évek eredményeiről egyrészt a szlovák és a cseh tudományos élet sok kiválóságával volt alkalmam konzultálni és általuk felülvizsgáltatni azokat, másrészt a Magyar Tudományos Akadémia didaktikai albizottságának tagjaként foglalkozhattam a kérdéssel. 1. 2. A kétnyelvűség művelődési közegének vizsgálatához — ez a téma — sokak munkája kellene. Persze, minél nehezebb a bikulturáltság transzferének kimutatása és minél érzékenyebb a kölcsönös hatások (interferenciák) körülhatárolása, annál iz- gatóbb a kérdés. Már csak azért is, hogy a jövőben ezek a ma még „kényes" kérdések könnyebben és egyértelműbben megválaszolhatók legyenek. A tudomány nem ismer (pontosabban: nem szabadna ismernie) „kényes” kérdéseket, inkább egyelőre még nem tökéletesen ismerteket. Potenciálisan ugyanis minden eléggé fel nem tárt probléma kényes kérdéssé fejlődhet... 2. Milyen mértékben és lehetőségekkel járul hozzá a pedagógiai kutatómunka és az elméleti alkotó tevékenység a nemzetiségi iskolaügy problémáinak megoldásához és a történelmi és irodalmi hagyományokkal összhangban levő, de a két nyelvű kulturális fejlődés távlatait is figyelembe vevő anyanyelvi oktatás kérdéseihez? 2. 1. A második kérdésre való válasz helyet hadd mondjam el, illusztrációként és nyilván nagyon tömören, tehát hiányosan, a következőket: köztudott, hogy míg a kultúra az emberiséghez kapcsol (például a tudományok többsége ma már internacionális), addig a nemzeti kultúra — főleg Kelet-Közép-Európában — az egy anyanyelvet beszélők közösségéhez. A korszerű, marxista jelelmélet (szemiológia) arra int, hogy az egy nemzeti nyelvre épülő kultúrák néha ugyanazt a jelenséget más-más áthaso- nításban értelmezhetik. E szerint a jelzők (szignifiantok) nemcsak általánosan érvényes jelentéssel rendelkeznek (a jelző és a jelzett dolog között denotatív viszony van), hanem csoportokként, nemzetekként változó, bizonyos elütő jelentésbeli hangszínt, „tónust” Is kialakítanak. Ez különösen az érzelmileg telített jelzőknél jelentős. Abban az esetben, ha egy jelzőhöz több jelzett dolog (szignifié) sorolható (ez az ún. kon- notatív viszony), még bonyolultabbá válik a helyzet. Ezeknél a jelentéseknél az egyén, a csoport, illetve az egy nyelvre épülő kultúra szellemi áramlatában (fluidumában) élő emberek közössége a variáns-jelentések közül azt fogadja el, amely szerinte a „legértékesebb”. Az ilyen döntést mindig az befolyásolja, hogy az illető milyen szélesség- ban és milyen mélységben ismeri azt a jelentéstani síkot, mely a jelzőre vonatkozik. (Az előítéletek bonyolult kérdésére most nem térek ki.) Az autochton őstermelés fokán a jelentéstani sík az átlagember számára a „faluja határa” avagy a piacul szolgáló kisváros volt, A kapitalista termelés a jelentéstani síkot a nyelvi határokig bővítette, de egyben például a történelmet és a művészetek világát — amivel foglalko- kom —, Kelet-Közép-Európában karakterisztikusan nemzeti jellegű tudatjelönséggé formálta s csak az utóbbi években kezdődött meg ezeknek az értékeknek az interna- cionalizálása a kapcsolatok rendszerbe foglalásával. A kétnyelvű egyén, csoport egyszerre két nemzeti kultúra fluidumában él. Ezért a jelzőre vonatkozó jelentéstani síkja bővebb, s ez minden kétséget kizáróan előny (ún. transzfer határa van), de ugyanakkor az érzelmileg telített jelzőknél (főleg a konnotatív viszony esetében) jelentős lehet a zavaró (interferenciás) hatás is. Kidomborítani a transzfert és csökkenteni az interferenciát — ez lenne célom. Tehát: hogyan lehet mélyebb szövegértéssel az „árkokat” nemcsak áthidalni, de — minden romantikus ábránd nélkül — kibányászni a bikulturáltság traszferének többletét. A demokratizációs folyamat eredményeként az emberiség az értékeit egyre szabadabban választja meg. S ha az egynyelvűséggel szemben a kétnyelvűség érték, márpedig szerintem az, akkor úgy vélem, itt kell ke
