Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, IV. rész)
5 A hivalkodón elém tárulkozó látvány ú] erőt öntött belém. A szőlő aljáról jól láttam, hogy Öregem az annyiszor megbámult, görcsös-sima foglájú, határozott hangú kaszájával a szilvafák alatt a füvet csapkodja. A keserűség és a klsemmizettség érzése kámfor módjára elillant fáradt tagjaimból. Nem, mégsem vesztettem el mindent! Nem fordul minden a visszájára, amihez csapongó értelemmel hozzányúlok... Teremtő tűz csiholására talán még éretlen, felkészületlen, de már ,a gyufával felelőtlenül játszadozó és károkat okozó gyerek se vagyok... Nem kárhoztattam örökös menekülésre olyan ember gyanánt, aki észre veszi ugyan a menekülés lehetőségét, megvalósítására azonban már képtelen ... Sugárzó oázisként lebegett a hegyoldalban a fehér falú présház és szilvafás környéke. öregem folyamatosan, lendületesen vágta a sarját. Boldog, elégedett mosoly terült szét tüzelő, lázas arcomon. Egy kláltásnyira a bizonyosságtól hirtelen megérez- tem, hogy tulajdonképpen én lendülök karja öreges mozdulatában. Tompa dübörgés vetette át magát a hegy ormán. A komorrá vált égbolt egy része ijesztő zuhanórepüléssel a kábult némaságba és mozdulatlanságba merevedő hegy tetejére hullott. Lentről jól láttam, hogy Öregem hirtelen elengedi a kaszát, és leesett vállal, megtört derékkal a présház felé indul. Jól láttam azt is, hogy kezéből egy kötél lógott a fűbe... A félelem és a megdöbbenés éles pengeként hasított belém. Istenem, hát miért most, miért éppen most, ha évtizedeken keresztül nem, miért éppen a szilvafák alatti selymes fű kaszálása közben jelentkezett a fekete kényszer... Hol vagy, Mara?! Drága jó szövetségesem... Hol a fenében vagy? Jelenj meg azonnal! Tornyosulj hatalmas, erős testeddel Öregem elé! Fegyverezd le magabiztos pillantásoddal! Vedd ki tévelygő kezéből a halál eszközét! Látod, ugye, csak a hiábavaló menekülést szolgálta önfeláldozó kitárulkozásod! Önámítás volt hatalmas combjaid csattogása, melled biztos partot sejtető hullámverése! Tudatlan voltál és ostoba! Mostan segíts, mert különben vége mindennek! Hol a francos fenében vagy?! Jelenj meg végre! Könyörülj rajtam!. Pattanj ki a lába alatt megcsikorduló kőből, szakadj elő a présház gyászos falaiból, és álld útját nagy-nagy testeddel! Lélekszakadva rohantam fel a domboldalon, de valami furcsa, kegyetlen kétkedés sajdult belém pillanatonként. Igen, rohanok, ahogyan a lábam bírja, de vajon őszintén féltem-e Öregemet? Tudat alatt nem kívánom-e, hogy ne maradjon adósa sorsának? Nem akarom-e, hogy végre beteljesüljön rajta a kegyetlen végzet? Félem-e úgy igazából kényszerű elmúlását? Hiába próbáltam lázas igyekezettel elnyomni szentségtöréssel felérő gondolataimat, a görcsös erőlködés éppen az ellenkező hatást váltotta ki: újra és újra tudatom felszínére rázödtak a könyörtelen gondolatok. Lám, nem is futok teljes erőmből, nehogy idejében felérjek. Nehogy saját magamnak kelljen megakadályoznom azt, ami tudat alatt már régóta bűnös Izgalommal tölt el. Hát persze! Csak színlelem a nagy-nagy ragaszkodást, a mérhetetlen féltést. Egyszerű emberi gyarlóságból. Valójában kéjes, parázna izgalommal éppen az ellenkezőjére törekszem. Valójában könyörtelen, kegyetlen vagyok... Eh! Mit finomkodom! Igen, ölésre, gyilkolásra képes! Csak azért sopánkodom Mara segítségéért, mert tudom, hogy úgyis hiába... Vagy mert magamat akarom ezzel emberileg Igazolni? Mert gyáva vagyok? ... Mert már nagyon régóta ember vagyok? Mert fiú, unoka, testvér, apa, nagyapa, dédapa, ükapa vagyok? Mert eredetileg olyan legyőzhetetlen, tántoríthatatlan vadállat voltam, amelynek a lelkét csak az intézményesített emberi kapcsolatok ölhették meg? (Folytatjuk/
