Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Cselényi László: Legenda az ifjúság vizéről avagy A kutya ugat, a karaván halad

s ötvenhat márciusára elkészül a „Csillagok” című, majd száz soros „meditáció az esti ég alatt”, a későbbi „Nap-ének” első tételének első, majdnem kész változata (vannak, s magam is hajlok erre, akik jobbnak tartják a későbbi változatnál).

Mi történt itt hirtelen? Minek a hatására érett be alig egy esztendő alatt ez a szinte dilettantizmust súroló líra?

Az első ok nyilvánvalóan az irodalmi légkör, mindenekelőtt a Juhász-hatás.

A második: az iskola. Ötvenháromban nyílt meg Tornaiján a magyar gimnázium (mi voltunk az első évfolyama) s ötvenöt őszén került hozzánk Pazderák Bertalan irodalomtanár, s Tornaijáról, melyről sem azelőtt, sem azóta nem szól a krónika, a Pazderák Berci alig öt-hatesztendős tevékenysége alatt a csehszlovákiai magyar irodalomnak féltucatnyi művelője röppent ki. Alig két évvel utánam Tóth Elemér, aztán Batta Gyuri, Bárczi Pista, majd Kovács Magda. Aztán Pazderák Berci elkerült Tornaijáról s a rajzásnak is vége szakadt. Megint csak azzal mentegetőzöm, hogy aligha egy ilyen röpke emlékezésnek a feladata e tény taglalása, csak közismert dolgokat kívántam felsorolni s ily módon tisztelegni a jobb sorsra érdemes Pazderák Bertalan, a szó legtisztább értelmében felfogott „nemzet napszámosa” előtt, akinek oly kegyetlenül fizetett meg a mindig hálátlan „utókor”, s akire s a hozzá hasonlókra olyan létszükséglete lenne a csehszlovákiai magyar iskolaügynek, mint a kenyérre s a vízre.

A harmadik ok pedig: a kor. ötvenhat februárjában zajlott le a XX. kongresszus. Egyik napról a másikra megpezsdült a világ: érvek és ellenérvek csaptak össze a lapokban, melyekből egyre többet járattam és olvastam (máig őrzök belőlük egy ládá- nyit). Soha fogékonyabb évek, mint a tizenhetedik, a tizennyolcadik. Mire ötvenhat őszén Pozsonyba kerültem, elkészültem az alapozással, lehetett építkezni.

Körúton az Ifjú Szívekkel. Aki az áldást osztja: Tőzsér

XIII

Tőzsér megírta már első találkozásunkat. Én is őrzöm az én emlékemet az első találkozásról. A Kalinčiak utcai egykori Pedagógiai Főiskola nagytermébe terelték össze az egész első évfolyamot, s a tájékoztatások utáni első felszólalók egyike Tőzsér volt, aki göröngyös szlováksággal protestált, miért kell a magyar szakosoknak szlovákul megírni valami dolgozat-félét (tízen ha lehettünk magyar szakosok a két-háromszáz főnyi tömegben).

Gondolom, szétfeszítené az adott kereteket, ha ezekre a termékeny évekre akarnék emlékezni, s át is lépném az „első közlés” körüli idők határát, így csak táviratilag egynéhány dolgot:

A Szuvorov-utcai szoba (Tőzsér bányászta ki valahonnan), tízágyas volt, nyolcán voltunk magyar szakosok, az lett a központja, gyülekezőhelye az akkoriban Pozsonyba került magyar diákoknak. S a gyülekezésre volt is ok éppen elég: ötvenhat októberét, novemberét írtuk, minden fül a rádióra tapadva, lestük, hogy mi történik. Nemzedékem első alapélményét a második világháború jelentette, a másodikat 1956. Tizennyolcévesek voltunk, éppen csak hogy megszáradt az érettségi bizonyítványunkon a tinta, viaszpuha anyagként formált bennünket megint csak (immár másodszor) a világtörténelem, ötvenhat sokkja legelsősorban bennünket formált, a jelszónk nem lehetett kevesebb, mint a mondabeli mindent vagy semmit.