Irodalmi Szemle, 1977
1977/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Cselényi László: Legenda az ifjúság vizéről avagy A kutya ugat, a karaván halad
juk tanulni, hogy szeme közé nevessünk az elkerülhetetlennek s szembemosolyogjunk még a fenyegető halállal is. Egészek akarunk lenni, el akarjuk rendezni energiánkat, vágyainkat megbírálva és összhangba hozva; mert az elrendezett energia az utolsó szava az etikának és a politikának s talán a logikának és a metafizikának is. ’Filozófusnak lenni’, mondta Thoreau, ’nemcsak annyit jelent, hogy éleselméjű gondolataink vannak, vagy akár iskolát alapítunk, hanem hogy úgy szeretjük a bölcsességet, hogy parancsainak megfelelően egyszerű, független, nagylelkű és bizakodó életet élünk’. Bizonyosak lehetünk abban, hogy ha a bölcsességet megtaláljuk, minden egyéb megadatik nekünk. ’Keressétek mindenekelőtt a szellem javait’ — tanítja Bacon, ’s a többit vagy megkapjátok, vagy nem fogjátok érezni a hiányát’. Az igazság nem tesz bennünket gazdaggá, de szabaddá tesz”. VIII Hosszan kellett idéznem ezt a passzust, Will Durant nagyszerű könyvének, a hajdani Dante Kiadó népszerű Műveltség-sorozata legszebb kötetének, „A gondolat hősei”-nek előszavából. Azért kellett ilyen hosszan idéznem e feledhetetlen gondolatokat, mert azok tízparancsolatként vésődtek tizennégy-tizenötesztendős „tabula rasa”-szűz gondolatrendszerembe, s nemcsak költői indulásom idején vezérelték világról alkotott elképzeléseimet, hanem talán máig is azok vezérelnek. Aligha szükséges ezt bővebben indokolni. Tizennégy éves lehettem, amikor nagyanyám beállított egy kassai kirándulása után négy vaskos, piros kötettel, köztük „A gondolat hősei”-vel. Addig bizony alig is fordult meg könyv a kezemben (Petőfi versei, a Kárpáthy Zoltán, a Huckleberry Finn kalandjai). Az olvasásnak vannak hullámvölgyei és hullámhegyei. Vannak időszakok, amikor naponta elolvasok egy könyvet, s vannak hónapok, hogy nem vagyok képes végigolvasni egy újságcikket. Két és fél évtized telt el azóta, elolvastam ezalatt jó egynéhány könyvet, de olyan élményt, mint ezek az „első szerelmek” voltak, soha nem tudott nyújtani egyikük sem. Pedig hát voltak később is nagy olvasás-élményeim. A „Bűn és bűnhődés”-t egyetlen éjszaka dideregtem végig tizennyolc éves koromban, a „Don Quijote”-t alig hosszabb idő alatt, s máig bizsereg a bőröm, ha a Rózsa Sándor élményére gondolok. Ekkortájt, gimnazista fejjel olvastam el a „Háború és békét”, a „Vörös és feketét”, a „Bovarynét”, s a „Három nemzedék” addig elkészült két könyvét, a Szolgaságot és a Szegények szerelmét. S élményekből később is bőven kijutott. A „Gyász” például, egyik legmegrendítőbb olvasmányom (szinte csak a Bűn és bűnhödéssel tudom összevetni), az Ulysses, Prae, Beckett minden munkája, hogy a költészetről most ne is szóljak, de az a néhány legelső könyv hatásában verseny nélküli. A Kárpáthy Zoltán, a Huckleberry Finn kalandjai meg a többi ekkoriban olvasott könyv, (a Gulliver, a Goriot apó, a Beszterce ostroma) azonban, mint köztudott, fikciók voltak, kitalált históriák. A gondolat hősei (meg az ugyanakkor kapott Zene története) ellenben nem kiagyalt dolgokról szólott, hanem a valóságos események krónikáját adták. Platon és Arisztotelesz, Bach és Händel, Bacon és Spinoza, Haydn és Mozart, Voltaire és Kant, Beethoven és Liszt, Schopenhauer és Nietzsche, Verdi és Wagner életének, zenéjének, gondolatainak breviáriuma voltak ezek a könyvek, s úgy formálták azt a tizennégy-tizenötéves kamaszt, mint a kemény érc a viaszt. Mondják, hogy az emberi sors alakulásába sokszor szól bele a véletlen. Az bizonyosan véletlen volt, hogy éppen ez a két könyv jutott el akkor falusi otthonunkba, de az már aligha véletlen, hogy máig ez a két délibáb, a zene és a filozófia foglalkoztatja legtöbbet a képzeletemet, s csak a lehetőségeken múlott, hogy végül is a kettő között a költészet maradt, mert ahhoz nem kellett se zongora-, se filozófiatanár, csak papír meg toll, s azt még a világ legeldugottabb zugában, Gömörben is lehetett találni. IX Hogyan került sor mégis a költészetre? Először, mint már említettem volt, én is Petőfivel kezdtem, ám amennyire meg tudom ítélni negyedszázad múltán, nem gyakorolt rám semmiféle, a normálisnál többnek mondható hatást, ellentétben a prózával.
