Irodalmi Szemle, 1977
1977/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Cselényi László: Legenda az ifjúság vizéről avagy A kutya ugat, a karaván halad
lejjebb, Immár a Rimával egyesülve, mint tekintélyes folyó s völgy lépje át a magyar határt Bánrévénél. A völgy amolyan tipikus rónaság, noha szűkre szabva. Sehol egy domb, sehol egy bucka, csak a síkföld meg a rétek, meg az ezerfelé kígyózó-hajladozó fűzfabokrok a Sajó-ágak mentén. Sehol annyi fűzfa nem terem a világon, mint itt a Sajó mellett, méregzöld fűzfabokrok, szeszélyesen kígyózók, ahogy a folyó hajladozik jobbra-balra. (így volt pedig mindez az én gyermek- s ifjúkoromban, amelyet idézek. Azóta, sajna, eltűntek a fűzfadzsungelek és a kanyarulatok, de az árvíz ugyanúgy rátört a völgyre 74-ben, mint a Sajó szabályozása előtt.j IV Szográgy, Csengeri, Holyány, Ortás, Sárkánytag, Síposrét, Ragyolc — az ég tudja, honnan vették ezeket a jobbára pogány hangzású neveket ezek a dűlők, ezek a rétek, ezek a szántóföldek. Tény, hogy így nevezték őket. A mi szántóink a Kistelekben, a Nagyföldön, a Szográgyban, a Csengeriben, az Ortáson és a Sárkánytagban voltak. Ide jártunk a keresztapámmal szántani, vetni, boronálni, krumplit szedni, kukoricát törni. Keresztapámmal meg anyámmal s nagyanyámmal többnyire, mert apám nem gazdálkodott soha életében, ő kőműves volt, mint egyébként a háromnegyed falu, nagyapám meg — hát nagyapám nekem egyáltalán nem volt. Az egyik még az első világháború első esztendejében esett el — őt még a lánya, anyám sem ismerte — a másik harminckettőben halt meg, tíz gyereket hagyva mindig fürge, szorgalmas nagyanyámra. így nem is tudom hát, milyen az, ha valakinek nagyapja van, nagybajuszú, nagy- pipájú, nagycsizmás öregapja, aki csak ül egész napokon át a kemence mellett, pöfékel a délutáni napfényben s gyönyörű-szép dolgokat mesél az unokáinak. Mindezt pedig azért idéztem meg, hogy érzékeltessem: mi az, amit még nekem is sikerült elkapnom, az utolsó pillanatban a klasszikus, a hagyományos paraszti világból. Mostanában, hogy gyakrabban járok a temetőbe, apám sírjához, s ismerkedem a halottakkal, különös felfedezéseket teszek. Minden fejfán ott az évszám, ki mikor halt meg. Gyors számvetés: kire hogy emlékszem a halottak közül. Egy öregember sírkeresztjén ott a dátum, hogy negyvenkettőben hunyt el. Négy esztendős voltam akkor, éppen, mint most a nagyobbik lányom. S bármilyen különös, több mint harminc esztendő múltán emlékszem az arcára, csurgó fehér bajuszára, hosszú tajtékpipájára. Szúrópróbát teszek: itt egy negyvenegyes halott, egy asszony, de arra már egyáltalán nem reagál az emlékezetem, azt sem tudom, hová rakjam. Tehát negyvenkettő, negyvenhárom, negyvennégy — három szűk esztendő négy, öt, hatéves fejjel — ennyi adatott nékem a régi világból, melybe beleszülettem. Mert negyvennégy őszén — első osztályba indultunk éppen rettenetes izgalomban — felrobbant a világ s a fejünkre zuhant. Ami aztán jött, az már a „civilizált” falusi közösség volt, nem a partriarchális falu. V Nyújtogatják az ég jelé szarvukat a kukoricák Könyörgik a hűtlenné-vált fényt az októberi napot S borzolódik a kedvük mert a szél barbár melódiát Penget rajtuk mintha húron sírnak-rínak a dallamok Ülök itt a tetőn nézem az avarrá-érett tájat A kiégett mezöt ezt a hamuszínbe-öltözöttet Meg az országutat őrző fákat e hű katonákat S hallgatom ahogy az ökrös szekerek hazazörögnek Ősz van reggelente már a dér villan a vének bajszán Pirossá-sütött búzában érik padláson a körte Csikorog a kútgém hízik hidlásban a mangalica Vadászpuskák csöveiben nyulat lőni kész a sörte
