Irodalmi Szemle, 1977

1977/3

Tájmúzeum

önismeret

alkotó szellemiség

A szlovákiai magyar nemzetiség földrajzi térbe helyezésekor rendszerint két koordinátát szoktak megvonni: a tágabb hazáét és a szükebb pátriáét. Létformánkra — s következésképp: szellemi létformánkra is — bizonyos kettősség jellemző: helyzetünknél fogva a csehszlovákiai kulturális életnek is, hagyományaink, nyelv- és történelemtudatunk révén a magyar szellemiségnek is részesei vagyunk. Nemzetiségünk kultúrája — mondják a fönti két tényezőből kiindulok — a két kultúra metszéspontjában helyezkedik el, mindkettőből magába foglalva egy-egy szeletet.

Véleményem szerint ez a felfogás csak addig állja meg a helyét, amíg kultúránk befogadó funkciójáról beszélünk, amíg egy-egy kultúrát más kultúrákból is gyarapodó szervezetként képzelünk el. Az átvevés végeredményben passzív mozzanata mellett azonban minden életképes kultúrában meg kell nyilvánulnia annak az aktív funkciónak is, amely az átvett kulturális értékeket sajátossá téve a maga szolgálatába állítja, sőt ezen túlmenően maga is vállalkozik az alkotó-teremíő funkció maradéktalan betöltésére, a szellemi értékekkel való önellátásra.

Miért beszélek erről, mellőzve egyelőre e kis cikkecske eredetileg megszabott témáját? Azért, mert úgy látom, szellemi életünkben mindmáig nem elég erős az a bizonyos alkotó-teremtő funkció, amely az itt és most kor szabta igényeinek igyekezne megfelelni. Jelenképünk a szociológia szempontú, nagy összefüggésekben gondolkodó, érzékenyen elemző riportírás és más valóságirodalmi műfajok fejletlensége miatt nem eléggé teljes; prózaíróink közül is csupán néhányan nyúltak — társadalmilag érvénnyel, művészileg sikerrel — a felszabadulás utáni szlovákiai magyar éle', ábrázolásához. A jelenkép mellett hiányos a múlttudatunk is; pedig a jelen csak a múltból kiindulva közelíthető, érthető és ítélhető meg helyesen.