Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - KRITIKA - Kántor Lajos: A színház: gondolat és tett

demleges folytatás; a marosvásárhelyi Székely Színház negyedszázaddal korábbi csillogása —a Delly Ferenc, Szabó Ernő, Tompa Miklós, Kovács György fémjelezte nagy realista szakasz — után bekövetkező elszürkülés, rutinba-fulladás már nem általánosan jellemző, újra találkozunk valamit akaró, valamit kezdő színházi emberekkel — és találkozunk teljesítményekkel Is.

Három évvel ezelőtt Romániai magyar színház: középszer és lehetőség címen szóltunk az időszerű gondokról a Korunkban; inkább az akkori feltételeket, mint magukat az eredményeket próbáltuk szám- bavenni, egy új színháztörténeti szakasz kezdetét várva. Az alapvető tényezők nemigen változtak, idézzük hát őket újra

— meghagyva az első fogalmazás feltételes módját (megjegyezve, hogy az utóbbi három év némely színházi eseménye a jelentő módra is feljogosít).

... Számos feltétel adva volna a megújuláshoz, a felzárkózáshoz. (Amikor a felzárkózást emlegetjük, főként a bukaresti s néhány vidéki román színházra gondolunk a romániai magyar irodalom utóbbi évekbeli sikereire s a képzőművészetre, arra a saját hangra, sajátos látásra, melyet egy-egy alkotó műveiben már nemcsak a házi kritikusok s a lelkes hazai művészetpártolók ismernek fel.) A legfontosabb e feltételek közül bizonnyal az a hat magyar társulat (önálló színház vagy tagozat), melyeknek nevét és illetőségét büszkén soroljuk elő, valahányszor nemzetiségi kultúránk lehetőségeiről, intézményeiről esik szó; valóban, soha ennyi, államilag szubvencionált, állandó magyar színház nem működött e tájakon, mint éppen napjainkban. De nem egyszerű meny- nyiségi kérdésről van szó. A kolozsvári, a marosvásárhelyi, a szatmári, a nagyváradi, a sepsiszentgyörgyi, a temesvári együttesnél vannak kitűnő színészek, különböző korosztályokból, akik már többször bizonyítottak ország-világ előtt: hogy mást ne mondjunk, például román és magyar filmekben, az Akasztottak erdejétől az Ítéletig, a Plusz-mínusz egy napig; hosszú volna felsorolni a neveket.

A szükséges feltételek közt beszélnünk kell persze a műsortervekről. Igaz, ezeknek az összeállításában sokféle szempont érvényesül, mégis fölösleges itt keresni a kibúvót, a középszer magyarázatát. Mert vajon magyarázható-e mással, mint a szubjektív tényezőkkel, hogy ugyanazon évadban egyes színházak jó vagy elfogadható repertoárt állítanak össze, mások, különféle igényekre, fórumokra hivatkozva többségükben jellegtelen, érdektelen művekkel töltik ki a szezont? Először is, a klasszikusok mindenkinek a rendelkezésére állnak. Ám nyilván nehezebb megkeresni azt a klasszikus darabot, amelynek a korszerű értelmezésével kortársi, művészi, erkölcsi mondanivaló fejezhető ki, mint „véletlenül” épp azt a színdarabot venni elő, amely az előző években valamelyik világvárosban már sikert aratott. Peter Brook, a lengyel Skuszanka, Pen- ciulescu vagy Major Tamás a Shakespea- re-szövegeket olvasta újra, és nem a szomszédba ment leskelődni (a közelebbi és távolabbi „szomszédokhoz” elmenni természetesen fontos, de nem azért, hogy színpadkész koncepciókat importáljunk!). A másolás, bármilyen hű legyen, magán viseli a provincializmus bélyegét, ezt (nem rejtheti el a díszletek átrendezése, jobbról balra és balról jobbra tologatása. Mint ahogy az is fölötte gyanús, hogy két- három évad alatt különböző színházainkban ugyanazt a modern szerzőt vagy esetleg épp ugyanazt a darabot láthatjuk. Külön-külön s mégis egyidőben fedezték volna fel őket színházi illetékeseink?

Régi panasz a színházak házatáján, hogy nehéz színpadképes mai hazai darabot találni, arról viszont jóval kevesebb szó esik — s még kevesebb történik érte —, hogy egy-egy érdekes, értékes drámát a színház szakembereinek a segítségével színpadképessé tegyenek. Sokszor leírták már: az úgynevezett irodalmi titkárságot legtöbb helyen szimpla adminisztratív szervnek tekintik, nem dramaturgi, hanem rossz értelemben vett papírmunka folyik ott. Nem egyik vagy másik irodalmi titkár személyéről van szó, hanem egy káros, meggyökeresedett szemléletről. Vannak azért kivételek. Csak dicsérni lehet például a kolozsvári magyar színháztól jött biztatást, melynek eredményeként néhány sikeres prózai alkotásból szerzőjük színpadi művet írt — színpadi sikert lehetővé tevő művet: így született meg Bálint Tibor regénye, a Zokogó majom alapján a Sánta angyalok utcája, a Titus Po- povici-film, a Hatalom és igazság dráma- változata vagy a színdarabbá átírt Csipike, Fodor Sándor kitűnő gyerekkönyvéből (sajnos a színpadon Fodor művének mondhatni, a lényege sikkadt el). Annak viszont már nem tudunk feltétlenül örvende