Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Kovács Magda: A halálos kimenetelű álom (novella)
Eközben Lajos, a bestiális feleséggyilkos, csendben feküdt a szobájában. Csendben, illedelmesen, mozdulatlanul. Olyasfajta mozdulatlansággal, amit csak egyszer sikerül életében elérnie az embernek. Amikor meghal. És szép kék volt, mint egy szemérmes nefelejcsmező. Már egy teljes napja volt szép kék. Szinte attól a pillanattól, hogy átlátszó színpadias pózban leroskadt a lépcsőre, s mint egy rühös macska, vonagló háttal, négykézláb visszamászott az emeletre. Abból, ahogy akkor a szíve táján borzalmasan szorító, csavaró, szakító erők működésbe léptek, rögtön megértette, hogy itt van a roham, számszerint a harmadik, s minden eddigi orvosi tapasztalat szerint a végzetes. Utolsó erejét összeszedve visszamászott hát a szobájába, az ajtót a beleidegződött rendszeretetével betéve maga után, és rábukott az ágyára. De mielőtt végképp átengedte volna szívét a halál rohamosztagainak, átcikázott rajta a felkiáltás: Te jó Isten, legalább tudnám, hogy hívták?! Mármint a soha meg nem valósult álmot, beleértve a soha meg nem született gyerekeket, a soha fel nem csattanó asszonyi nevetéseket, a soha ki nem mondott, megbocsájtó „én vén bolondom”-at, a soha ki nem fújhatott cigarettafüstöket, a soha ki nem égetett szőnyegeket, falakat, székeket! Mármint a szőke asz- szonyt, akinek archaikusan hangzó nevét soha senkinek nem sikerült megjegyezni! — Sabgnahál! — súgta valaki a fülébe, de már nem itt lent, hanem ott fent. Az Égi Legfelső Népbíró segítette ki zavarából a néhai bestiális feleséggyilkost, amint ott állt előtte töprengő, lehajtott fejjel. — Sabgnahál? Az kicsoda? — Az álmaid, fiam. Nem ismered be? Annál rosszabb neked. Bizonyítékaink vannak ellened. Nézd! Azzal intett, hogy vetítsék le a makacs vádlott álmait, mint bizonyítékot. És akkor megjelent Sabgnahál. Ragyogva, fiatalon, amint várakozó szemmel néz a jövőbe. Öt nézi a jövőben, egészen addig, amíg találkoznak. S onnét mír ketten néznek a jövőbe. És csak nevetnek azon, hogy most mindjárt börtön és betegség és megaláztatás jön. Mert utána gyerekek jönnek és fáradságos, de gyümölcsöző emberi munka. A pihenés óráiban pedig zeng a ház, ahol folyton gyerekek trappolásznak le-fel, és barátok nyüzsögnek, hogy kiégessék a szőnyegeket, befüstöljék a falakat és megöljék Carlost, a különösen érzékeny délszaki növényt. És Sabgnahál ezen csak nevet. Leülteti a gyerekeket, megnyugtatja a vendégeket, szőnyeget stoppol, falat meszel és újraülteti Carlost, a különösen érzékeny délszaki növényt. És közben múlnak az évek és ő a horgászszövetség elnöke lesz, és Sabgnahál elkíséri a bankettekre, hogy pezsgőt igyon, poharakat verjen a földhöz, az ölébe üljön és megcsókolja, hogy át- ússza vele éjfélkor a folyót a holdfényben, s hogy másnap egymás mellett tüsszögjenek az ágyban, kiszolgáltatva a szemtelen kölykök szurkolásainak. Aztán még az is szép, amikor Sabgnahál öregedni kezd és hirtelen megváltozik a hangulata. Ideges lesz és csapkod. Ilyenkor összekacsint a lurkókkal és eltűnik egy időre, le a folyóhoz vagy ki a nyaralóházba, és bohókás verseket üvöltöznek, miközben megrakják a szatyrot büdös halakkal vagy verbénákat ültetnek a terasz körül. Estére pedig minden elrendeződik. Sabgnahál habselyem, kimonó ujjas, kifogástalanul szabott pongyolájában, és „ne haragudj, drágám, ez már a klimax, túl kell rajta esnünk, s meglátod, megint jó lesz minden”. És túl lesznek rajta, és valóban jó lesz minden, és jön az első unoka. — Elég, beismerem! Beismerem! Ezek az én álmaim voltak! — és itt Lajos, a néhai bestiális feleséggyilkos, teljesen magába roskadt. — Lemondasz hát végre róluk? — kérdezte ezek után szigorú hangon az Égi Legfelső Népbíró. — Soha, soha — nyögte a vádlott.
