Irodalmi Szemle, 1977

1977/2

Marian Minarovič kulisszatitkai

Nem szabadulhatok egy gondolattól, pontosabban egy képsortól: Marian Minarovicot látom, amint szemébe hulló hajjal, kezében jegyzettömbbel és ceruzával futkos a színházban — a nézőtéren, a dobogón, beles a függönyök mögé, az öltözőkbe, a színházi társalgókba és közben — talán mert az ördöggel cimborái — amit lát, az megjelenik a kezében szorongatott rajzpapírokon. Vadászik. Skalpokat gyűjt? Trófeákat? Mit akarhat?

Gazdagodni vagy gazdagítani?

Asztalunkra tette a kész munkákat: Ilyennek láttam az embert, a színház emberét — amikor színészkedik, amikor maszkíroz, amikor fáradt vagy kiborult, amikor magasra néz, megrendülés és megrendítés közben, amikor tanul, tanítani készül és tanít, így táncol, így hegedül, így mosolyog. Ekképp borong és töpreng. Ilyen — is — a színház.

Tehát perpetuum mobile. Csöndes parázslás, de nagy láng is, mosoly, de hahota is, halk beszéd, de kiáltás is, tangó, keringő, de csárdás is, forrás, mely indít patakot, de nőhet folyammá is.

Mozdulatok a papíron, de valami módon — talán ez a rajzok erejének a titka — nyitottak, kitártak: engedik, sőt, sürgetik a képzeletet, hogy játsszon vélük. Ezt a kölcsönös viszonyt a vonalak dinamikája, zeneiségének sokfélesége segíti.

Érezni a művész rendkívül nehéz helyzetét: pillanatok alatt lélektanilag, formailag és tartalmilag igaz művet kell készítenie — tehát mégsem ördöngösség, inkább magas fokú koncentrálás eredményei e munkák.

A művész elénk tette a rajzokat: nem hieroglifák. Kitáruló, élő világ. És mert igaz, hát szeretetreméltó: lépjünk be. Ritka élmény, ritka esemény: bebocsáttatik a néző a színházkulisszák mögé — rendezhet, tanulhat, szerepelhet. Láthatja az arcokat belülről.

S talán gazdagabb lesz egy csodával, amelyet a művész — nem három napra! — megteremt és közvetít: a szeretet csodájával.

Kulcsár Ferenc