Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: Jegyzetek színházunk 168. bemutatójáról (Juliu Edlis: Gyalogszerrel az Édenbe)

tényleges emberi torzulásokat karikírozza, bohőzati klisékből összetákolt művi világot állít elénk. Pedig ebben a családban csupa olyan tényező és energia munkálhatna, amelyet éppen Vera személye idézett elő és fordított végül is önmaga ellen, mert azt hitte, hogy csak „így’’ juthat el a vélt boldogságig. A párbeszédeknek szánt szóváltások, a szórakoztatónak és elgondolkoztatőnak vélt képváltások sem adják a várt hatást: igazi színházat és értékes irodalmat sem kapunk ettől a darabtól.

Milyen hát a Gyalogszerrel az Edenbe? A válasz egyszerű: átlagos. Pontosabban semmi különös. Nincs benne semmi feltűnő, figyelemre méltó vagy újszerű, nincs benne eredetiség. De vajon megfogalmazható-e a korszerű ember modellje ezen a szinten és ebben az előadásban? Fontos ez a kérdés, még akkor is, ha nem vitairatnak készült ez a darab. Mert bárhogyan is nézzük, a téma is összefügg azzal az eszmével, amely a család egységét kéri számon, vagy éppen tudatosan, illetve rafináltan oldja meg kötelékét, „mert egy család nem hullik szét, legfeljebb átalakul”, mindenkinek kedve-óhaja szerint. Álmorális problémákkal vívódó színjáték. Nem érlel tanulságot, nincs konklúziója, szerzői-rendezői-színészi homogenitása.

Mit ad a rendezés? Keveset. Ahelyett, hogy sűrítené — szétszabdalja az amúgy is laza konstrukciót. Hatásra törekvő vígjátéki konvenciókat látunk, már-már az operett „stílusában”. Szilágyi Albert, a győri vendégrendező talán nem is törekedett arra, hogy valamennyi nézőnek személyes problémájává tegye a szórakoztatásra szánt bonyodalmat.

Mit kapunk a színészektől? Alig valamit. Egyikük sem a téma lehetőségeit keresi alakjuk indokolására, nem a mondanivaló lényegére világítanak rá, hanem „helyzeteket” gyömöszölnek bele ebbe a sok képre bontott történésbe és látványos humorral, „jópofa” bemondásokkal, rende- zőileg jól ütemezett poénekkel tarkítják, utalva arra is, hogy ez a darab talán mégsem olyan rossz, mint amilyennek látszik. De szóljak még röviden a színészekről is.

Kovács József Gracsev szerepében fölöslegesen hangoskodó és túl merev. Beszéd- fordulatai, mozdulatai változatlan ismétlődések. Alakítása sem életerős. Gombos Ilona Tatjána alakját a vígáték példatárából veszi semmitmondó gesztusokkal, váltakozó tartalmú sirámokkal. Tamás Jolán (Vera) a főszereplő. Családvédelemről szónokol (beszédmodora túl patetikus és játéka fölöslegesen mesterkélt!) és ugyanakkor ő az, aki megtűri a családdal ösz- szefüggő erkölcsi értékek nyílt rombolását, mondván, hogy új morált formáz a jövő nemzedékek számára. Kár, hogy Tamás Jolán, aki szerepről szerepre fejlődik, alig lépett túl a szerepadta lehetőségeken. Magnóra mondott szövegei fölöslegesek, modorosán színleltek, helyenként érthetetlenek. A darabon végigvonuló érzelmesség mellett az ott bujkáló érzelgősséget erősíti csupán, ami olykor hatásos is lehet, de aligha módszere a realista drámának. És talán még egy megjegyzést megkockáztatnék. Ügy látszik, nem tudja, hogy figurája mögött nem kell okvetlenül lélektani drámát sejteni. Ahol nincs, ne keresse az ilyen emóciókat. Csendes László (Viktor) a „megtévedt férj”. Ki tudja, hányadik ilyen alakítása ez a mostani, mégis sok újat hoz játékában. Szellemes, minőségében ötletes minden mozdulata. Tehetséggel rajzolja meg az élő és cselekvő embert, aki megpróbál visszajutni az élet szabályos ritmusába, bizonyos erkölcsrajzot is adva önmgáról. Simon Kázmér Iván szerepében rutinos játékával a színészi fogások sorát mutatja be, némi jellemábrázolással, de annál több helyzetkomikummal. Olyasmiket „leplez le”, amit ugyan minden néző tud, de úgy csinálja, mintha nagy titkokról lebbentené le a fátyolt. Színész és rendező vállvetve igyekszik összeszedni mindazt, ami az előadás sikerét biztosíthatná. Minden lehetőséget megragadnak egy mosoly, nevetés vagy taps kiprovokálására. Súlyossá ettől mégsem válik a darab.

A sok képre bontott játék lehetőségeit Kopócs Tibor díszlettervező és Balogh Ági jelmeztervező bőségesen aknázzák ki. Valóságos divatbemutatót látunk. Már csak a strip-tease hiányzik az incselkedő fürdőruha után a „teljes sikerhez”, amelyet Dobi Géza zenei aláfestése a színvonalhoz megfelelő hangulatban egészíti ki. A díszlet egyébként tágas mozgásteret ad a szereplőknek, — így a maga nemében célszerű. Annál bosszantóbb az egyes képek „átállásának” fegyelmezetlen cseréje és zavaróak a pontatlanul alkalmazott hang- és fényhatások.

SZUCHY M. EMIL