Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - ÉLŐ MÚLT - Géczi Lajos: Töprengések Erdélyi János levelezésének olvasásakor

És még egy nagyon közeli irodalmi emlék, bár ezt napjainkban nem ildomos emlegetni: Nagykaposon élt és alkotott 1920—30 között a premontrei rendből való papköltő: Mécs László.

Hadd fejezzem be egyelőre a leltározást. Az Ung-vidékiek alapjában békés természetű, munkára, dalra mindig kész emberek, akik tatár, török, német hadnak helyett a három folyó és ezek elcsavargó mellékágainak alattomos, s ezért mindig váratlanul érkező áradásaival hadakoztak. Gyermekkori élmények, emlékek még ma is őrzik bennem a szennyes áradat fölszlnén libegő szénaboglyák látványát, amelyeket előző nap annyi reménységgel simítottunk szépen gömbölyödő hasúra. Föllobogtak olykor persze a vad indulatok is: elszántott barázdák, veteményt a szomszéd kertjében kapirgáló aprójószág miatt, vagy a bálban, lakodalomban. Am ismételten hangsúlyozom: mégis a mindennapi munka józan parancsszava uralkodtt e tájon. A perifériára sodródott egykori magyar törzsek utódai a mocsaras és vadvizes árterületen kiemelkedő földhátakon menekítették az ősöktől kapott életet évszázadokon át.

Levonható esetleg olyan következtetés is, hogy az évezredes mozdulatlanság, a harsány történelemből való kirekesztődés nem kedvezett, pontosabban nem juttatott megfelelő teret az elhivatottaknak. Gyönge és száz példával támadható érvelés ez is, de úgy gondolom, nincs is sok értelme az ilyen irányú töprengésnek. Bizonyos viszont, hogy e látszólag nyugalmas — mert ismeretlen múltú — tájból egyetlen nagy név messze kiemelkedik, Erdélyi János neve. Időzzünk el néhány pillanatra e ragyogó pálya néhány mozzanatánál.

Verselési hajlama, amit a szülői házból vitt magával a nagyhírű pataki kollégiumba, nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a nagyon mélyről érkező Erdélyi a megújulásra készülő Magyarország vezető szellemiségeihez felemelkedjék, és köztük igen előkelő helyet foglaljon el. Tehetsége mellett kétségkívül szerepet játszott ebben az a körülmény is, hogy a berzétei Máriássy családnál töltött nevelősködése idején személyes kapcsolatot, sőt halálig tartó barátságot teremtett a korszak számos jelentős egyéniségével, akik igen fontos szerepet töltöttek be a meginduló politikai-szellemi erjedésben, s akik igen bölcsen egyengették plebejus származású barátjuk útját Pest felé, az irodalmi élet központjába.

Olykor tehát ilyen csekélységeken is múlhat a tehetség sorsa, mint a kellő időben és formában érkező pártfogás. Mert alakulhatott volna pályája úgy is, hogy megmarad verselgető falusi rektornak vagy papnak, akinek alkotásait majdan Weöres Sándor buzgalma bányászta volna elő a magyar költészet rejtett értékeiből és a teljes feledésből.

Érdekes, odafigyelésre valóban méltó példát kínál e. tárgyban Erdélyi levelezésének néhány mozzanata. 1840-ig aránylag sűrűn kapja a leveleket gyermekkori pajtásától, a vele egy évben született Mecsey Mihálytól. Erdélyi válaszlevelei eltűntek. De nem él már a Mecsey család emlékezete sem Nagykaposon és környékén. Mecsey, aki tréfálkozásra, csipkelődésre, öniróniára és intrikákra egyaránt hajlott, jó stílusú fogalmazványaiból érezve, költői ambíciókat is táplált. S nem is titkon, hisz a kor egyik legjelentősebb kritikusának, Erdélyinek írogatta csapkodó öniróniával palástolt vallomásait.

Az 1830-as évek végén Eperjesen jurátuskodik, innen küldözgeti terjedelmes leveleit, amelyekben nagy vitatkozó kedvvel szól bele Erdélyi bölcsészeti és irodalomelméleti fejtegetéseibe. Különösen akkor van igazán elemében, amikor az irodalmi fordításokkal kapcsolatban fejti ki véleményét; ebből következtethetünk, hogy jómaga is intenzíven foglalkozott e tárggyal, s talán fordított is. Egyik levelében mintegy mellékesen odaveti: „Hogy semmivel adósod ne maradjak, iro olvasd saját versemet”. Ezután következik A született költő című nyolc soros kis versike, utána a kérdés: „Ítéld meg, ha valljon költőnek születtem-e.” Ismét pár sor búcsúzkodás, majd Elő sír címmel most már hosszabb, ötstrófás verset mellékel. Bár Erdélyi válaszlevelei ismeretlenek, ám a hosszú hallgatásból is következtetni lehet, hogy a puritán és szigorú mércével mérő kritikus nem nagyon lelkesedhetett földije költői próbálkozásáért. Másfél és telik el, mire Mecsey újból jelentkezik; Erdélyi akadémiai taggá választása jó alkalom az újbóli közeledésre, esetleges megbékélésre; „Meg adá az ég kívánságunk szerént, örömünk vagy, kik téged szeretünk; legnagyobb enyim, ki veled legszorosabban állok. (...) Édes Isten! azt add hamar érnem, hogy gyermek-játékim, ifjúi örömim osztályosát mint académlai rendes tagot szoríthassam (...) fendobogó keblemhez Amen.” Elő sem