Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Lenčo, Ján: Út — kezdethez és véghez
Egész a rajtig nem szóltunk egymáshoz. Hallgatása azonban most nagyon különösnek tűnt. Átforrósodott, már-már lázas, ideges, sorsszerű hallgatás volt az övé. Tudtam, hogy nincs ínyére a távozásunk. A rajt pillanatában pedig ismét ugyanazt a furcsa hangot hallatta, mint a ketreceknél. Sötét tónusú, bugyborékoló, nem emberi hangot... Szörnyű volt. Olyan vágyakozás fogott el ekkor a Föld után, mint még soha. Elsírtam magam. Arra gondoltam, hogy az egész világűr egyetlen hatalmas sírgödör, és ő sírásója. Dörömböltem sírom fenekén, elkeseredetten és magatehetetlenül, de titokzatos sírásom közömbösen és könyörtelenül betemetett. Kiabálni szerettem volna, segítségért kiáltani. Kinyitni az űrhajó ajtaját és kiugrani rajta, de a betemetett sír mélyén fekvő koporsóból már nem lehetett menekülni... Föld, ismételgettem magamban, Föld, Föld... Hogy rövid időre feledjem a félelmet, hogy legyőzzem, különös játékot eszeltem ki magamnak. Fölidéztem, megkerestem emlékezetemben a Föld nevét valamennyi általam ismert élő és holt nyelven, s úgy mormoltam magam elé ezeket a szavakat, akár a szent varázsigéket, ősi imákat. És rendületlenül szemmel tartottam őt, bár tudtam, hogy mindez fölösleges már. S talán ezért is, kissé fölengedett a feszültségem. Egyre kevesebb gondot fordítottam rá, s így teljesen kiszolgáltattam magam a kényére-kedvére, átengedve magam annak, aminek jönnie kell. Valósággal eltompultam. Csak később, jónéhány nap múlva vettem észre, hogy egyáltalán nem a megadott irányban repülünk. Merre megyünk, hová megyünk? És ismét megdöbbentett a kérdés: merre? Kivert a verejték. Ogy találtam, hogy a tizenkettedik bolygó felé közeledünk. Fordult egyet velem a világ. A tizenkettedik bolygó felé... Elsötétedett a szemem, egy másodpercre mintha megszűntem volna létezni, majd újból összeszedtem magam és az engem körülvevő valóság máris más fényben tűnt föl előttem. Ismét kiáltozni szerettem volna. Minden cél nélkül kiabálni, üvöltözni, hánynl-vetnl magam, törni-zúznl... föllázadni. De megértettem, hogy már késő. Közeledtünk a tizenkettedik bolygó felé. Nem volt már elég erőm a lázadáshoz. Minél közelebb kerültünk a bolygóhoz, annál jókedvűbb, annál vidámabb volt. Még sosem láttam őt ilyen élénknek, jókedvűnek, könnyednek... Elnéztem őt, amint szinte reszketett az izgalomtól, miként az a vadász, aki már kiszemelte áldozatát. Miután leszálltunk a tizenkettedik bolygón, ismét azt a furcsa hangot hallatta, majd fölnevetett. Hangosan nevetett és ragyogott az arca. Végigfutott rajtam a rémület. Tudtam, hogy elértem sorsom beteljesedéséhez... De ő észre sem vett engem. Boldog volt, megtalálta, amit keresett. Hozzáfogtunk a bolygó felderítéséhez. Aránylag gyorsan végeztünk vele. Olyan volt, mint amilyen a Földünk lehetett, valamikor az őskorában. Óriási fák alatt sétáltunk, sűrű őserdőben vágtunk magunknak utat, barlangokba vagy sziklák mögé rejtőztünk, ha a távolban baljós, dörgő hangokat hallottunk. Olykor tétován megállt, fürkészve nézett szét, mintha megszimatolt volna valamit. És tudomást sem vett rólam. Biztos vagyok benne, hogy megszűntem számára létezni. Egyik pillanatban minden ok nélkül fölkacagott, a másikban meg azok a furcsa hangok törtek föl torkából. Kérdéseimet figyelemre sem méltatta, talán nem is látott engem. Eleinte tanácstalanul baktattam mellette, később le-lemaradoztam, de ezt sem vette észre. Teljesen megborzadtam a fölismeréstől. Ű már nem az, aki volt. Lüktetni kezdett ereimben a vér. Ő már valaki más ... Akkor értettem csak meg ... Akkor értettem csak meg, hogy éppen most találta meg azt, amit mindeddig keresett. Akit eddig ismertem benne, az nem ő volt. Nem ismerhettem a lényegét, csak az álarcait. Most vetette le őket. Ismét félni kezdtem, s futásnak eredtem. Sokáig bolyongtam a vad vidéken. Elvesztettem őt a szemem elől, nem tudtam, hol van és mi van vele. Sötétedéskor elindultam az űrhajó felé. Közben egyre csak azt éreztem, hogy ez az utam vezet a koporsómhoz.
