Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről

novellák a Bereckéi, s a merész kanyarulatokat adoma-tavakká szélesedő mederrészek szaggatják meg. Gál történetei viszont többnyire egyenesen futnak célba, szikárak s bennük nem is annyira a mese, mint inkább a benne és általa kifejezett különös közérzet és sajátos gondolati anyag a lényeges. Gál hősei ugyanis alig cselekszenek a szó hagyományos — klasszikus — értelmében, hanem bemérik magukat a világban, betájolják a helyzetüket, s megpróbálják levonni a következtetéseket. Van Gálnak egy novellacsoportja, ahol a hős eljut egy-egy kesernyés konklúzióig — ezek az írások aforisztikus magjukkal szinte tanítómesék is lehetnének. A Jelzések például arra tanít, hogy tartósabb egy bokaficam emléke, mint egy nőé, a Fényes reggel arra, hogy kedvesebb az ember szívének, aki tisztességes, de hasznosabb, aki tisztességtelen. Ezekben a novellákban tehát a bemérés sikerült. Vannak viszont olyan novellái a kötetnek, ahol a hős nem tudja bemérni a helyzetét: hiába tesz föl kérdéseket a világnak, a világ nem válaszol, sőt, végső esetben a hős magáról a kérdezésről is lemond. Az előbbi, kisebb csoport hősei még így vagy úgy cselekvő emberek, bár a filozófiájuk enyhén szólva szkeptikus. Az utóbbi, nagyobb és műfajszerűbb — nem didaktikus

— novellacsoport egy-egy hőse már csak ül vagy áll vagy fekszik valahol, s értelmetlennek tart minden cselekvést.

Minden kérdésünkkel a végtelen felé nyitunk ajtót. Gál legtipikusabb novellahősei nem kérdeznek, vagyis távlattalanok. Egyik fiatal figurája a hősiesség létét tagadja, több alakja a szerelemben sem találja meg vagy nem is keresi a távlatot, csupán a kielégülést. Magány, passzivitás; novellahős mattban, vagy pattban, valamiféle lelki alapgázon. A kötet végén két, immár történelmi tárgyúnak nevezhető novella áll, de az események, amelyekre a két írás visszatekint, nemcsak Gál, hanem az egész nemzedék élményvilágát meghatározták: az Első osztályú magány és A király.

„Itt ülök . .. s nézem a szemben levő üres üléseket.. . egýedUl ülök a hatszemélyes fülkében, mint akit életfogytiglani magányra ítéltek soha el nem követett bűneiért. De ebben nem vagyok biztos. Valóban nem követtem el semmit? Valóban ártatlan vagyok? ... Nincs bennem bizonyosság. Nincs bennem semmi, ami megnyugtatna ... csak az emlékeim, a pörgésből előmerülő arcok és hangok vannak... Ami vonz és ami taszít... előre és vissza. Ismeretlenből az ismeretlenbe.” — Ez hát a hős közérzete az emlékezés pillanatában, az első osztályú fülkében, ahol közben egy látomás is földereng: „Félek, hogy a fák egyszer valóban kitépik gyökereiket, és valahol máshol folytatják életüket... A gyökerek nyomán fölszakad a föld, szerte sötét üregek táton- ganak, vértelen, tépett sebhelyek, közöttük fut velem ez a vonat...” A víziót az emlékezés képei hitelesítik: a szomszéd temetése, a templomkertben elkapart katonák exhumálása és újratemetése, három tűzszerész halála, Kaszás Laji halála, a deportálás teherautón és marhavagonban, s a deportálási dráma villanásnyi részletei. A király című novella képei csak variálják és mélyítik az Első osztályú magány epizódjait, illetve egy ponton ki is egészítik őket: A király záróvíziójában a falu kiürül, s a szétszórt emberek helyére benyomul a vegetáció. A Gált dajkáló etnikai és osztály- közösségnek és magának a nemzedéknek háborús és háború utáni politikai kiszolgáltatottsága, majd az a tény, hogy az objektíve helyes és haladó, szubjektíve azonban fájdalmas társadalmi átalakulás legtömegesebben a parasztságot érintette, s igazában csak ezt az osztályt formálta át vagy szippantotta föl és szórta szét, aztán a nemzetiség sajátos, felemás helyzete — mindezek a körülmények, előzmények és tapasztalatok Gál (és nemcsak Gál) hőseiben úgy szűrődnek le, hogy életformák között, valamiféle kocsonyás lelki halmazállapotban élnek. Tudják, hogy tenniük kellene valamit, cselekedniük kellene, megkapaszkodniuk valahol — ahogy Gál hősei fogalmaznak, jeleket hagyni maguk után —, de valamiképpen nem tudják valóra váltani szándékukat: „Szerteszét szóródunk, keresünk valamit, talán a nyugalmat, talán a boldogságot, miközben a víz észrevétlenül tovább sodor lefelé, egyre lejjebb a soha nem találkozó partokon, és nem hagyunk magunk után semmi jelet” — mondja a víz partján táborozó fiatalember.

Bereck fiatal hőse nem keres sem nyugalmat, sem boldogságot, sem közösséget; issza a sörét a falu kocsmájában, és figyeli az életet. Már ebből a tipikus berecki helyzetből is világos, hogy novelláinak anyaga az otthon maradás élményéből született, hogy modelljei azok az emberek, akiket sors és választás otthon tartott. Az ő novellája rendszerint objektív: nem az „én” a fontos, hanem az „ők” vagy a „ml”.