Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Adáshiba — egyéb zavarokkal

megfelelő ritmust ad, minden fontos motivációt kibont, s megcsillantja a darab minden erényét. Ekkor tudtunk megfeledkezni minden másról, a színpadon történtek teljesen magukkal ragadtak.

Az első részben a rendezés nem találta meg a lassúbb, részben más színezetű cselekmény ábrázolásához szükséges tempót. Talán azért, mert túlságosan is elidőzött egy-egy szereplő jellemzésénél, dilemmáinak érzékeltetésénél. Szakonyi félmondatokkal, jelenetekben, összefüggésekben jellemez szereplőt, problémát egyaránt. Ha elidőzünk egy-egy részletnél, kiemeljük a másik rovására, kiesünk a ritmusból, rendezőileg megbotlunk, mert ehhez az író nem nyújt fogódzkodót. Ezt éreztem az első részben, ezért tűnt ekkor vontatottnak az előadás.

Ez a bemutató ismét megerősítette bennem azt a sejtelmet, amely már régebben kikívánkozott belőlem, s úgy érzem, végre el kell mondani. Nem sértésnek, lebecsülésnek szánom, a jövő érdekében adok hangot észrevételemnek. Ügy tűnik, hogy a Magyar Területi Színház mindkét részlegének színészei között vannak olyanok, akik megjelenítő eszközeikben, gesztusaikban — szakmai felkészültségükben?, rendszeres önművelésben? — kissé elmaradtak napjaink intel- lektualizálódó színműveinek követelményei mögött. Sok területen biztonságosan, kitűnően mozognak, de a darab intellektuális régióiban, ahol lélektanilag, gondolatilag is árnyalt motívumokra lelnek, néhány színész biztonsága bizony bizonytalanságba csap át. Valami hiányzik az ilyen színmű figuráinak pontos életrekeltéséhez. Egyszeriben előjönnek a sablonos mozdulatok, gesztusok, vagy éppen oda nem illő, tehát más jellegű színműveknél esetleg sikerrel igénybe vehető megoldások.

Ezekre, sajnos, most is akadt példa. Szabó Rózsi Bódognéja és Gyurkovics Mihály Bódogja nem olyan árnyalt, nem olyan hiteles és markáns, mint a szövegkönyvben. Mind a két alakítás színtelen. Bódogról nem tudjuk meg a színpadon, hogy valójában milyen figura. A „régi időket”, a sohasemvolt családi harmóniát visszasíró kispolgár, vagy ügyeskedő, simulékony típus, esetleg csörtető jellem? Még utalást sem kapunk a színészi játék alapján. Kár, mert a tragikomikus kép teljesebb lehetett volna. Szabó Rózsi Bódognéja eszközeivel, ezzel a felfogással, múlt századbeli, vagy csaknem valamennyi típusú huszadik századi vígjátékból sem nagycn lógna ki. A színpadon egy mindig mosolygó, a férjét gondosan kiszolgáló asszonyt látunk. Ennyi az egész, és ez bizony nem sok.

Tóth Erzsébet (Saci) „rongyrázó”, kissé hisztis feleséget kelt életre. Ez rendjén is volna, csakhogy a gesztus, a hanghordozás nem mai nőre emlékeztet. A nagyívű kézmozdulatok, elnyújtott felkiáltások itt elavultak, régi filmben láthatók. Gyorsabb váltások, idegesebb gesztusok kellenének, végső soron tehát más szerepfelfogás, több mai szín hiányzik.

Szerencsére a darab kibontakozása ős végkicsengése szempontjából főszereplővé előlépett színészek (Csendes László, Tamás Jolán, Nagyidai István) korszerű eszközökkel, jól értelmezett figurákat keltettek életre. Csendes László Ember- fije aprólékosan kidolgozott. Nagyvonalúan, megfelelő tartással lép be. Ellentmondásos figura: mindenkivel jót akarna tenni, de Vandával erre nem képes, nem erre hivatott. Meginog (így emberi) a buja idomok láttán, de visszahőköl. Korlátlan a hatalma, de Bódogékat nem tudTamás Jolán (VandaJ és Csendes László IEmberji) Bodnár Géza jelvételén