Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - FIGYELŐ - Balla Kálmán: Zirig Árpád: Sasok és vonatok - Gyüre Lajos: Babits szlovákul

lámjogak belémarnak / széthordják a partok jelé / táplálékul a halaknak” — a -„hullámfogak” metafora egy ragadozó asszociációját kelti, de miért hord ez a ragadozó táplálékot a halaknak, s ha nekik, miért a partok felé? Gondolati zűrzavar, aminek következménye csak gyatra rímelés, verkliritmus lehet. Persze, találunk „valósághű” leírásokat is: „csak volt / ma görbe ják kis serege / koronájukon a varjúfészkek / a múltat idézik: (erdő/. A nyelvtani (egyeztetésbeli) döccenőtől eltekintve, a kép igaz. Kérdésünk csupán ennyi: de minek? Minek ezek a minden gondolatot (márpedig a banalitás nem gondolat) nélkülöző szövegek? Méltányosabban: miért verseskötetben foglalnak helyet? Ilyen mennyiségben fárasztó a semmitmondás. És éppen ez ébreszti rá az olvasót végül, hogy a miniatűrök a közönséges leírás hűségénél mélyebb, költői értelemben nem igazak — éppen gondolattalanságuk miatt. Üdítő színfoltot Jelent a néhány sikerült sor, kép, például a nagyapám, öregek, paraszt című versekben. Az utóbbiból idézzük: „hajnali ötkor / hazafelé ballag / kékre kaszálta / már az eget”. Ezek a találatok azonban többnyire az egyes verseket sem, a ciklust vagy a kötet egészét meg egyáltalán nem mentik.

A kötetével azonos című harmadik versciklus több szempontból is nagyobb igényű, mint az előzők. Darabjai „általánosabb emberi”, sőt társadalmi vonatkozásokat feszegetnek, s ilyen értelemben kísérlik meg ismét összefüggőbb gondolatmenet felvázolását. Nézzük ezúttal is mindjárt a sorozat első versét (szemgö- dörnyi ég alatt): „az ember áll / tv-to- rony a csúcson II cserepes szájában alkonyat / szemgödörnyi ég alatt / felásít érte egy / szakadék”. Jobb ez a vers a' kötet átlagszínvonalánál; eltekintve a

2. és a 3. sor nyelvtanilag megoldatlan, zavaró viszonyától, szájbarágás nélkül prezentál egy tömörségében sikeres képet: az ég is, a föld is szakadék az embernek, aki végleg elfáradt a csúcsra vezető úton, s már az oda való eljutásból is kiábrándult (a tv-torony miatt), bár arra indult — és visszafele sincs útja. A szituációt ugyan már számtalanszor földolgozták, de Zirig ezúttal nyelvi erőtlenségével együtt is alkotó módon sűrítette képbe, alig hagyván teret a közhelyes általánosságnak (első és utolsó sorban, sajnos). A további versekben Zirig a modern szimbolizmustól datálható költészet eszközeinek (szimbólumok, asszociációk, metaforák) alkalmazásával próbálkozik. Eredményként szerencsétlen keveréket kapunk, hiszen amellett, hogy képei (azaz gondolatai) ellenőrzés hiányában szélsőségesen kuszáltak, indokolatlanok és logikátlanok, összevegyülnek a fentebb dokumentált, giccsesen patetikus, álromantikus stílusréteggel. Valahogy így: „holtak sétálnak az utcán / ölükbe lila fények hullnak / csillagmentes mennyköves éjszakán / könyörögve az utcára rogynak” (valaki felsír...), „kilépni a zsugorodott körből / mire felnőnek a csend-falak” (kilépni), „hideg tüzek árnya lobog I.../ első szeretőm őszülő I hajszálain menetelek / negatív csúcsok felé” (téli vers), „az emlék gazdag / kúszó indaként rám sziszeg” (rongylabda-örömök). A jó szimbólumokkal, metaforákkal szemben csak a „lesüllyedt kultúrjavak" nem konkrétabbá, szemléletibbé, érzékibbé, hanem elvontab- bá, elmosódottabbá, gyakran érthetetlenné teszik a közlést. Zirig a már tárgyalt irodalom alatti hagyományhoz hasonlítja a modern lírából mechanikusan átvett külső formai jegyeket.

A frázisokat közlők mellett itt is akadnak „jelentős” versek, átfogóbb gondolati igénnyel. Az én vetésem átlátszó szimbólumokkal operál: először a hóval fedett táj képei, vagyis az életé, amelyek lázadást indukálnak („nyugalom van itt / minden tökéletes / csak a trombitákat kellene / megfojtani”), utána minden ok nélkül „vihar gerjed / összezárt ökölből ütések (...) sirály röppen az égnek leesik / nincsen szárnya szegénynek”, s az egészet a szavak „dúsan sarjadó” vetésének képe zárja megint csak indokolatlanul, miután a lírai alany váratlanul deklarálta: „hazám Csallóköz / hazát- lanságom európa”. Remény-reménytelen- ség-remény, pesszimizmus-optimizmus banális váltakozását, hasonlóképpen a lángolás és a tűz, vadon, az álmok, a papagájok költőileg kiégett, illetve eleve köl- tőietlen allegóriával, szimbólumaival ci- pelteti másutt is (úgy nézem a világot).

„Az ember elindul / s visszatér” és „újra kellene / kezdeni mindent” — tudjuk meg a kötet záró verséből. Igen, az újrakezdés föltétlenül hasznos és szükséges Zirignek, ám kiváltó előzménye, a költői kudarc, melynek most tanúi lehettünk, aligha volt az. Épp ezért, visszatérve a rostálásnak bevezetőben említett kérdéséhez, azt, hiszem, ennek