Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba (A „Négyek” költészete)

emelnek és / taszítanak s nem tudom már miért teszem / amit teszek s nem tudom már mi az ami / előbbre löki lángoló hegyű, toliamat melyből I kék tinta helyett a papírra vérem árnya fut / és ereim falai üresen összetapadnak dermedve vacogón / mikor így vagyok egyszerre meghalok és megszületek”. A Szürke kísérlet rokon darabjai

— a Rí a szél és az Egy vers halálára — tovább árnyalják, újabb összefüggésekbe kapcsolják Gál Sándor gondolatmenetét; az utóbbi verse (amely különben „a líra meghal” ^babitsi tételét értelmezi újra), Gál-hősök orvén már említett „közöttes” állapottal motiválja, miért nem lehet a költemény se „tiszta nyugalom”, se „meghitt melegség”, se „ölelés forró lángfa" — lesz viszont „mindentől különböző I de nem szándékolt torzó”. Hogy miért, erre adnak feleletet, a történelmet faggatva a jeremiádaszerű Szólni se kell és az erős képiségű Tanú is.

összegező szándék szülte az eddigi legjobb Gál-kötet, a Kőlapok (1973) Tíz szonett című ciklusát. Formailag ugyan eltér a korábbi szabad versektől, gondolatrendszere azonban folytatja a Szabad vonulás valamennyi jelentős motívumát és jellegzetességét: a múlt-jelen-jövő hármasságában való gondolkodást, élet és lét, fizikai idő és filozófiai idő szembesítését, a „kettévált azonosság” vizsgálatát, az egyéni érzelmi-akarati tényezőknek és a történelmi fejlődés menetének konfrontálását, s mindezt széles érzelmi skálán, nagy indulati hőfokkal, kemény képekkel, lényeget markolón. (E nagyszabású kompozíció értékéből viszont jócskán levon az a tény, hogy a szonett finom ruhája nem mindig simul a gondolat testéhez; egyszer egy bántó rímkényszeren /„tüskésdrót nyihog”), másszor egy pongyola megfogalmazáson („a hit félelme szétporladt bennem”

— talán: a hit féltése?!) harmadszor egy képzavaron akad meg szemünk („a magány szárnya belülről ébred (...) ringanak benne havas temetők”). A látomásos Kőéjszaka viszont a kötet egyik legszebb darabja:

érik a kő a kőéjszaka hosszú íveléssel a semmi fölött királyi csend nyomorúság kiszáradt tómeder s micsoda tópart halál árnyéka halcsontvázak az ég szívébe döfve két csontvarjú száll károgásra néma torokkal két sasmadár két ölyv ül az iszap fölötti árnyak közé csőrükben nap hold százévnyi írott kacat a lélek torz fintorai ami hit volt ami szeretet volt és hűség és féltés kőéjszaka érik a kő a kőben hibátlanul

A Kőlapok (1973) és a Tisztább havakra (1976) legjobb versei kiteljesítik és gondolati rendszerbe foglalják Gál Sándor sajátos élményanyagát és világszemléletét. Az összegező szándék — mint erre a kritika rámutatott — az időélményt erősíti. Az egyéni lét vizsgálata (Egyre közelebb, Távlat, Mozgás, Magamtól megkérdezhetném, Sodrás) nagyobb időegységeknek rendelődik alá: egyrészt a történelmi és szociológiai meghatározottságú múltnak /Akinek elmondom, Tűnődések, Mi élők, Két tavaszi töredék, Ősz, Fekete napkeltében, Ment egy ló az utcán), amely motiválja, az „itt és most" talajába köti a Gál Sándor-i komor „féltragikus” életérzést. (így Az éjszaka ajtaja előtt, Éjszaka, Éjszaka, otthoni táj, Osztódás, Árva, Belső terek), másrészt a kozmikus időnek, a végtelenség tudatának /Hajnal), amely a tragikumot megjelenítő verseknek is szenvtelenséget, mondhatnánk sztoikus nyugalmat ad. A Kőlapok, a Szembejön, a Monológ, A teljes idő ünnepe című költeményekben az idő „a volt és lesz közti mik- rosugár”: a létezés teljes pillanata, amely — a múlt humánus értékeinek integrálásával — „törvényt igazol”; eredménye az emberi szabadság és erkölcs igaza: „önmagunkban megtisztulván / tükör lettünk / nézd magad bennünk emberiség” (jelentés a fo- lyónak).

Egyértelmű dicsérettel persze csak Gál Sándor költészetének legjobb vonulatáról szólhatunk. Hat kötetének több mint 250 verse meglehetősen hullámzó esztétikai színvonalat képvisel. Magára találása (a Szabad vonulás azonos című ciklusa) óta is sok lírájában a kiérleletlen vers, az elsietett kísérlet; mesterdarabjai félkészárukkal keverednek.