Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
A frissen ácsolt hídról egy pillanatra visszatértem. A rengeteg sírkő egyetlen nefelejcskék folttá olvadt össze. De csak a temető egyik felében. A másikban egyetlen kék sírkő sem volt, sírhely is sokkal kevesebb. Fölfelé a temetőbe vezető út mentén, hatalmas lombú vadgesztenyék alatt hűsölt a tizenkét stáció. Aki itt meghal, az utoljára alaposan megkeseríti az életben maradottak perceit, gondoltam, mert a temető ugyan a kertek alján terült el, de a faluból közvetlenül nem ereszkedett le hozzá út; a spirálison előbb le kellett jönni egészen ide, a hídfőig, aztán innen föl, megjárva az örök nyugalomhoz úgy látszik elen- gedhetelen kálváriát. Hirtelen eszembe jutott az aranyporos koszorú, amely újságpapírba csomagolva még mindig a bőröndöm fenekén lapul... — jó napot! Az erdész olyan hangtalanul futott fel biciklijével a hídra, hogy amikor érces, mély hangjával rámköszönt, csaknem összerezzentem. — A hegyre? — kérdezte, miután a híd karfájához támasztotta új, nikkelezett kerékpárját. Bólintottam. Rágyújtott, s fogai közt a vízbe sercintett. — Egy hete csinálták — mondta, a híd karfáját veregetve. — itt minden évben legalább háromszor elviszi a hidat a víz ... Felnevetett. — Görcs úr szénáját is elvitte... Negyvennnyolcban. Akkor még nem tudta, milyen magasra kell rakni a petrencéket... Mélyen megszívta a cigarettát, s a füstöt úgy nevette ki a szájából. Lelógó harcsabajsza alól néha elővillantak megsárgult fogai. Harcsabajusz! — villant át az agyamon. Tényleg! Mint az állomásfőnöknek. Meglepődve állapítottam meg, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz. Csak amaz kék, ez meg zöld egyenruhát viselt. S alighogy ezt gondoltam, az erdész nagy, kockás zsebkendőt húzott elő, s törölgetni kezdte verejtékező homlokát. — Ezt is el fogja vinni! — mondta röhigcsélve, s tenyerével csattanósakat húzott a gyalult hídkorlátra. — A tanácsudvarba már vitettem egy szekér fát a következő hídnak ... Nem értettem, miért olyan muris ez, mert az undok röhigcsélést egy pillanatra sem hagyta abba. Közben nem nézett rám; tekintetét fürkészően a hegyoldal egy bizonytalan pontjára szegezte. Most bántam csak igazán, hogy megérkezésemkor az államos- főnököt nem néztem meg alaposabban. Talán ő is kuncogott, amikor kockás zsebkendővel a homlokát törölgette. — Maga a Görcs úr unokája, ugye? — kérdezte váratlanul, különös hangsúly- lyal, de most sem nézett rám. — Az — mondtam. Erre megint élénkebben kezdett kacarászni, s úgy rázta a fejét, mintha a kijelentésemet mérlegelte volna. — Cseszkóból? — Onnan. — Maguknál is ilyen poros a nyár? — Nálunk egyáltalán nem poros a nyár — mondtam felélénkülve —, mert mi a tengerparton lakunk, és ott most minden fehér, vakítóan fehér, meg kék, természetesen... — Csehszlovákiának van tengere? — kérdezte felém fordulva, s harcsabajsza alá visszahúzódott a nevetés. — Természetes, hogy van! S ahogy modtam, mi a tengerparton lakunk, és ott most minden fehér meg kék ... És négerek is vannak, ha akarjuk .. . 3 A hegyre iparkodva már senkivel sem találkoztam. Érthetően, hiszen nem a kitaposott, elég rossz állapotban levő mezei utat választottam, hanem a hegyről leereszkedő patak partját. Ismételten meggyőződtem róla, hogy szórakoztató, de síksági embernek azért piszokul fáradságos a szüntelyen felfelé kapaszkodás.
