Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zolczer János: A hosszúház élete
— 150 koronát adok hetente a Ziarban dolgozó férjemnek, a többi meg úgy elmegy az üzletben, hogy észre sem veszem. Ez a „többi” kétezer korona körül mozog. Nem egy olyan családot ismerek — és H.-ék is közéjük tartoznak —, akik, ha elmennek lisztért, kenyérért, konzervért az üzletbe, képtelenek ellenállni a csábításnak és csokihalmazzal, haszontalan plperedolgokkal, sőt olykor gyerkbiciklivel térnek haza. A beosztásnak külön tudománya van, amit néha tanítani kellene. Sokaknál, ahogy jön, úgy el is megy pénz. Fizetéstől fizetésig élnek belőle. Ilyenkor mondja a gyerek az iskolában, ha az újságokért szedik a pénzt, hogy még nem volt fizetés, honnan hozzak. És ilyenkor átkozzák a szülők az építőipart, hogy lassan készülnek a lakások, hogy drágul a kenyér, a cipő, az ing. Mert tény, hogy azonos adottságokkal rendelkező családoknál is az egyik gazdálkodási deficites, a másiké nyereséges. Szóval a beosztás ... H.-ék lakásában csak a legszükségesebbek vannak: ágy, asztal, szekrény, székek Sehol egy kép, kézimunka, díszítés. Idegen, mogorva ez a lakás. A gyerekek — esőben, sárban — mindig kint tartózkodnak. A szülők szűkszavúak, egymásra tekintgetnek: vajon nem sértődik-e meg a másik egy-egy kiejtett szóért? Eszükbe juttatom, hogy ez a ház elég rozoga, minden bizonnyal néhány éven belül lebontják. Vajon mi lesz akkor, ha erre sor kerül? — Városba megyünk lakni, „csinzsákba”, azért nem építünk — hangzik a már jólismert válasz, hiszen az emberek a faluban is ezt mondogatják róluk ironikusan. A hosszúházba költözésük óta. Önámítás? Igen. És ezt ők is nagyon jól tudják. Nem egy fiatal házaspárt ismerek, akik H.-ékhoz hasonló körülmények között kezdtek, s ma már takaros házuk, sőt egyeseknek autójuk is van. Ők szorgalmasan dolgoztak, és minden fillérről meggondoltak, hogy hová tegyék. Dolgoztak, takarékoskodtak: mindkettőt becsülettel. Igaz, H.-éknak jól jön, hogy a lakbér mindössze harminc korona, hogy nem kell megizzadniuk egyetlen téglával sem, nem kell a ház körüli tennivalókat elvégezniük, hiszen itt, a közös udvarban „majd megcsinálja a szomszéd”. A férjet pedig, ha a hétvégén hazajön a munkából, csak a foci érdekli. Még a lányát is erre tanítja számtan helyett. „Meg jólesik elnyúlni a jó kis heverőn.” A munkába gyakran visz szalonnát, de a kollégák előtt mindig konzervet eszik. Egyet három napig. Inkább a sörre meg a rumra tartogatja a zsebpénzt. Persze, még így is kevés. Másnak sosem fizet. Akkor inkább nem iszik. A gyerekeknek mindig visz haza csokit, de útközben meggondolja, megeszi, majd otthon a kocsmában újra vesz hármat. Villanyborotvával borotválkozik, nyakkendőt nem hord, és otthon az „új zoknit” leveti a lukasról, abban járkál a lakásban, papucs nélkül. „Kényelmesebb”. Kicsinyesség? Nagyzás? Összehúzódzkodás? Egyszerűség? Látszatélet, látszatmunka. Közömbös emberek: „Nincs nekünk semmi problémánk, jól élünk; szocializmus van.” Nem így van ez. Mindenkinek megvan a maga gondja-baja. Miijek titkolni. Attól még nem múlik el. Csak elmérgesedik. Nem szabad megendenünk, hogy a szocializmus fedezékéből valaki így „fertőzzön”. Közös érdek — közös gond! 5. Balról, a ház első szoba-konyhás lakásában a P.-család él. Valika és Jóska. Bájos, kedves emberek. Három éve költöztek Ide. Az anyós miatt. — De főleg azért, hogy egy kicsit összeszedjük magunkat, megspóroljuk az új házra valót, aminek már leraktuk az alapjait. — Valika, ti hogyan takarékoskodtok? — Hogy a hasunkon nem, az biztos. Havonta nyolcszáz koronáért vásárolok az üzletben. Nyáron eljárunk fürdőbe. A férjem már volt a Szovjetunóban, de gyakran eljár
