Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zolczer János: A hosszúház élete
érdemeltem én, kisemmíztek a mostohafiaim. Sír, hogy az úton is meghallják a járókelők. De hiába, senki sem veszi őt észre. A gyereksereg a homokban játszik, civakodik. Ebből olykor véget nem érő viták kerekednek a szülők között, felfordul az egész udvar. A hosszúház él. Él? 2. A főúttól félreeső utcában, a falu szélén, a temető mellett nyújtózik el a hosszúház. Kerítése nincs. Az utcától apró sánc határolja csak, míg a másik oldalról a szomszéd ház fala és drótsövénye. Egy harminc méter hosszú régi cselédházról van szó, aminek se edeje, se hátulja; az udvaron rendetlenség lim-lom és civakodó gyereksereg. A hajdani cseléd-életforma maradványának érezzük. Lakói közül egyeseket még mindig nem kapott szárnyára a harmincéves rohamos fejlődés. Ügy tizenöt évvel ezelőtt még közös konyhákban főztek az asszonynok. A helybeli állami gazdaság, amelynek tulajdonában van ez a ház, később egy- és két szobás lakásokká alakította át. Az itt lakó hat család egyenként harminc korona lakbért fizet a gazdaságnak, és köteles a gazdaság földjein néhány napot ledolgozni. A hajdani cselédek ma már kihalófélben vannak. Pontosabban fogalmazva: a hajdani cseléd-életforma van kihalóban. Ezt a házat is az itt élő uraság cselédei lakták. A háború után a cseléd-életforma „megszűnt”, de a lakók maradtak. A helybeli szövetkezetben, vagy a távolabbi Ipari munkahelyeken találtak munkát és lassan mindannyiuk annyira összeszedte magát, hogy a harminc évvel ezelőtti lakóknak ma már egyike sincs a ház jelenlegi lakói között. Az emberek kicserélődtek, de a ház „szelleme” nem sokat változott. 3. A bal oldalon, a második szoba-konyhás lakásban laknak a „lányok”: E. és B. Az esti kimenőre a szürkülettel egyidőben készülnek el. Lavórban mosnak hajat, kifestik magukat, és ha fiú is van kilátásban, fogmosás helyett „szprézik” a szájukat. Egyikük tizennyolc, másikuk tizenöt éves. Bár az utóbbi időben meglehetősen keveset tartózkodnak odahaza, a ház légköre mégis zavarja, idegesíti őket. Az egymáshoz kényszerült emberek életformájába sehogy sem tudnak belenyugodni. Az „önálló élet” azonban korántsem olyan egyszerű, mint azt elképzelték. Éjszaka háromkor, négykor járnak haza. Hazakísérik őket. Legtöbbször motoron érkeznek. A fiúk ilyenkor „teljes gázzal” ügyelnek a lakók nyugalmára. A szülők elnézőek, már megszokták — mondják a lányok. Én viszont azon a véleményen vagyok, hogy inkább tehetetlenek. Nem közömbösek és nem elnézőek, csak a sokszor szájaskodó lányokkal szemben — „ha nem tetszik, el is mehetünk” —, még egyszer mondom: tehetetlenek. A szomszédok viszont, főleg Annus néni, soha nem hagyja szó nélkül: — No, hol viháncoltatok már megint az éjszaka? Amire persze nem késik a válasz: — Mi köze hozzá? Mi már nem vagyunk cselédházba zárt kislányok! A szentségit, hát miért nem érti meg? Miért üti bele minden szarba az orrát?! Kitörési vágyunk az ellenzés miatt csak erősödik. „Csakazértis” kimutatják a foguk fehérjét. Még soha senki nem próbálta megmagyarázni nekik, hogy mennyire fölöslegesek és értelmetlenek az ilyenfajta kitörési kísérleteik. A nyolcadik osztályból ma- madtak ki mindketten. Az iskolában a legtöbbet ők hiányoztak. Ma ezzel dicsekszenek. Gyakorlott mozdulattal emelik szájukhoz a poharat: isznak. Bevallják, hogy már részegek is voltak. A nagyobbik egy éve él szexuális életet. Persze, csalódott ő is, mint a tizenévesek legnagyobb része, az első szerelmi találkozásban: — Különben nem történt semmi... Valóban? Nem történt semmi? A könyvek idegesítik őket, az újságokból csak a tévéműsort „olvassák”. Színházat csak kívülről láttak.
